Kedves Olvasók!
Elértük a 100 követőt a blogon, erre az alkalomra meglepetéssel készültem.
Ez egy rövid történet Kate és Curran letelepedéséről Wilmingtonban.
Fenyegetettségi értékelés
Ms. Vigue megigazította az élénkpiros szemüvegét, és a második nappalinkban lévő kanapéról rám pillantott. Éppen a felújítás közepén voltunk, és a második nappali volt az egyik egyetlen működőképes helyiség a házban.
Ms. Vigue az ötvenes évei elején járt, enyhén napbarnított bőrrel és hamuszőke, rövidre vágott, az arcából hátrafésült hajjal. A szeme a lencse mögött vagy szürke, vagy halványkék volt. Zöld selyemblúzt viselt világosszürke szoknyával.
Én egy régi rövidnadrágot és egy festékfoltos trikót hordtam egy sportmelltartó fölött, mert épp az egyik vendég hálószobát festettem, amikor Ms. Vigue váratlanul megérkezett. Barna hajamat kontyba fogtam, és egy régi kendővel rögzítettem a helyére, hogy a festéknek minél kevésbé tegyem ki, és mivel a háznak azon az oldalán nem volt sem ventilátor, sem hűtés, úgy bűzlöttem, mint egy favágó egy hosszú munkanap után. Nagyszerű első benyomást tettem az iskolaigazgatói - ellenőrzésen.
Egymásra mosolyogtunk. Ms. Vigue mindent megtett, hogy megközelíthetőnek és barátságosnak tűnjön, én pedig mindent megtettem, hogy normálisnak tűnjek. Mindketten hazudtunk, amennyire csak tudtunk.
A csevegés nem tartozott a kevés erényem közé. - Az volt a benyomásom, hogy már végeztünk a felvételivel. Elküldte nekünk az igazolást erről.
Ez volt az egyik oka annak, hogy ideköltöztünk, és belevágtunk a felújítási pokolba.
- Igaza van. - Ms. Vigue egy gyors, humortalan mosollyal ajándékozott meg. - A mi iskolánk egyedülálló.
Ismételje csak meg. Annyira egyedi, hogy egy vagyonba került, de nagyon ajánlották.
- Szeretünk úgy gondolni a tantestületünkre, mint ami valóban reprezentálja azt a sokszínű világot, amelyben élünk. Ez egy különleges hely, ahol különböző hátterű diákok találkoznak. Ez az interjú segít nekünk abban, hogy jobban megértsük a gyermeke igényeit, és lehetővé teszi számunkra, hogy gondoskodjunk a biztonságáról, és segítsük, hogy jól boldoguljon a mi vibráló közösségünkben.
Aha. Ez nem egy ismerkedő látogatás volt, hanem egy fenyegetettségi értékelés.
Elmosolyodtam. Gondolkodj normális külvárosi módon. Milyen nehéz lehet ez?
- Természetesen a férjem és én mindent megteszünk, ami tőlünk telik, hogy segítsünk önnek. Kérem, nyugodtan kérdezzen tőlünk bármit.
Elővett egy bőrmappát, kinyitotta, és megnézte a tartalmát. - Önt az egyik pártfogónk ajánlotta. Honnan ismeri Dr. Cole-t?
- Ő volt a háziorvosunk. Ő segítette világra a fiamat, és az évek során gyakran kezelte őt. Családi barátként tekintünk rá.
Ms. Vigue bólintott, és feljegyzést készített a mappájába. - A fia eredményei igen figyelemre méltóak.
Ez egy bók volt? Ha bóknak veszem, akkor semmit sem tud tenni ellene. - Köszönöm.
- Az iskolánk hírneve biztosítja, hogy a legkiválóbb jelentkezőket vehessük fel. A fia intelligens társaságba fog kerülni.
Ez remek lenne, de nem arra volt szükségem, hogy megtalálja az intelligens társait. Csak az volt a fontos, hogy megtanuljon emberként viselkedni, és kapcsolatba lépni más gyerekekkel.
- Úgy tudom, hogy a gyermeke alakváltó.
És helyben vagyunk. - Igen.
- Milyen természetű a vadállata?
Még édesebben mosolyogtam. - Ez egy rendkívül illegális kérdés, Ms. Vigue. Az ember vadállatának természete bizalmas, és ebben az országban egyetlen oktatási intézmény sem használhatja fel diszkrimináció alapjául.
Ezt azért tudtam, mert a férjem hatalmas mennyiségű pénzt és erőfeszítést ölt abba, hogy lobbizzon az említett törvények elfogadásáért.
Ms. Vigue a középső ujjával felnyomta az orrába a szemüvegét.
Aha. Baszd meg te is. - Szeretné, ha idézném a vonatkozó szövetségi és állami törvényeket, amelyek az alakváltók jogait védik, vagy kihagyhatnánk a formaságokat?
- Természetesen nem kényszeríthetjük arra, hogy kiadja ezeket az információkat. Azonban...
- A következő szavai határozzák meg, hogy mit mondok Dr. Cole-nak ma este, amikor felhív, hogy ellenőrizze, beilleszkedtünk-e. És hívni fog. Nagyon figyelmes és alapos. Biztos vagyok benne, hogy ő és hétezer munkatársa rossz szemmel fogja nézni, hogy az iskolájuk megpróbál diszkriminálni egy alakváltó gyereket.
A nő szeme összeszűkült. - Nem könnyíti meg, ugye?
Fogalmad sincs róla. - Nem tudom, mire gondol, Ms. Vigue. Volt még más kérdése is?
- Egyenesen a lényegre térek.
- Bárcsak így lenne.
- Tudja garantálni, hogy a gyermeke nem fog kiakadni és nem támad az osztálytársaira?
- Természetesen. Nagyon hasonlít az apjára. Fontos a számára, hogy az erőszakhoz való folyamodását tudatos döntésnek tekintsék, nem pedig kontrollvesztésnek a részéről.
Az igazgatónő rám pislogott.
Előrehajoltam, és rámeredtem azzal a bizonyos nézésemmel. Rengeteg gyakorlatom és sokéves tapasztalatom volt, amikor kifejlesztettem ezt. Ms. Vigue kissé összerezzent.
- Ha már úgy döntöttünk, hogy nyersen fogalmazunk, ha a gyerekem úgy dönt, hogy ámokfutásba kezd, az iskolájuk teljes biztonsági szolgálata sem lesz képes megállítani. Ha valami riasztó dolog történik, de nem fog, akkor önök hívni fognak minket, és vagy én, vagy az apja odamegyünk, és elintézzük.
- Azt akarja mondani, hogy ne tegyünk erőfeszítéseket, hogy megfékezzük őt?
- Nem fog önökre támadni, ha nem jelentenek fenyegetést. A legjobb stratégia az, ha nyugodtan ülnek és lefelé néznek. Ne fussanak el, mert üldözni fogja azt, aki menekül, és nagyon gyors. Ha összekuporodik és maga alá vizel, azzal is lekerül a célpontjai listájáról. - Elmosolyodtam. - Nagyon örülök, hogy elbeszélgettünk, Ms. Vigue. Kér egy kis jeges teát az útra?
Három perccel később néztem, ahogy Ms. Vigue beszáll a Chevrolet Malibujába, és legurul az úton nyugat felé. Mély levegőt vettem, és lassan kifújtam. A levegőnek tenger- és napszaga volt. Megnyugtatónak kellett volna lennie, de nem volt az. Az elmúlt napok egyik kisebb csapást hozták a másik után, kezdve azzal, hogy a háztartási helyiség padlója beomlott, és onnantól kezdve minden egyre rosszabb lett. Ms. Vigue látogatása csak megkoronázta a dolgot.
A legrosszabb módon kellett kieresztenem a gőzt.
Lépések hangjára megfordultam. A fővállalkozónk, Paul Oak, kíséretében egy idősebb férfival felém tartott.
Körülöttem a Kure-erőd falai magasodtak a napsütésben, eltakarva a kilátást a tengerpartra. Egy hebehurgya multimilliomos tervezte a történelmi Fort Fisher magántulajdonban lévő "látványosságának", de az építmény még csak 2/3 részben készült el, amikor a tulajdonos lelépett. Ha egyszer elkészül, úgy fog kinézni, mint egy középkori vár és egy modern erőd keveréke. A férjem egy pillantást vetett az abszurdan vastag kőfalakra, és beleszeretett. Szürke szemei őrült fényt kaptak, a kezemet a sajátjába fogta, és azt mondta: "Bébi, őrültek lennénk, ha nem csinálnánk meg".
Igent mondtam, mert szerettem őt. És most itt volt Paul, hogy elmondja nekem, valami más is elromlott.
Paul megállt tőlem néhány lábnyira, és úgy nézett ki, mint aki bárhol máshol szeretne lenni, csak nem itt. Valami nem stimmelt. Tipikusan optimista fickó volt, aki egy beomlott falra úgy tekintett, hogy "meg tudom javítani", és gyakran meg is tette. A mögötte álló férfi körülbelül tizenöt évvel idősebbnek tűnt Paulnál, ami alapján a negyvenes évei végén vagy az ötvenes évei elején járhatott. Rokonok lehettek - mindkettőjüknek ugyanolyan bronzbarna bőre, sötét göndör haja és sasorra volt.
- Nem szívesen kérdezem - mondta Paul -, de van rá mód, hogy előleget kapjak a következő havi fizetésből?
- Miért?
Paul kinyitotta a száját, elgondolkodott, és felsóhajtott. - Ez bonyolult.
- Paul, tízezer dollárt kérsz. - Mi kifizettük neki a pénzt, ő pedig szétosztotta az alkalmazottai és az alvállalkozók között. - Ennyi pénznél tudnom kell, hogy miért.
Újra kinyitotta a száját, becsukta, elgondolkodott, végül így szólt: - Ő a nagybátyám, Thomas. Valaki elrabolta az unokatestvéremet. Összekapartuk, amink volt, hogy visszaszerezzük, de ez nem elég.
Bizonytalan időket éltünk. Az emberrablások nem voltak ritkák, különösen, ha az áldozat - Vigue asszony szavaival élve - "elég vibráló volt".
- Tudjátok, ki rabolta el?
Thomas bólintott.
- Váltságdíjért tartják fogva?
- Nem - mondta Paul.
- Próbáltátok már a zsarukat?
- Ezek veszélyes emberek - mondta Thomas. - A zsaruk nem fogják őket zaklatni, hacsak nincs ellenük bizonyíték. Nincs bizonyítékom.
- Akkor honnan tudod, hogy ki vitte el?
- Mert Darin legjobb barátja látta, ahogy elvitték. Ha elmegyek a rendőrségre, rossz dolgok fognak történni azzal a fiúval.
Rendben. Ez megteszi.
Lehúztam a fejemről a rongyot. - Várjatok itt. Átöltözöm, és visszaszerezzük a fiadat.
- Ezt nem érted - mondta Thomas. - Ők...
- Rossz emberek. Értem. Ne aggódjatok, én rosszabb vagyok.
A két férfi szkeptikusan nézett. Valószínűleg a foltos trikóból és szakadt rövidnadrágból álló világbajnok ruhakölteményem volt az oka.
A férjem kisétált az északi toronyból, és odakocogott hozzánk. Majdnem hat láb magas volt, szőke hajjal és szürke szemmel, és úgy nézett ki, mint egy birkózó bajnok fénykorában. A két férfi ösztönösen félreállt, hogy helyet csináljanak neki.
- Szia!
- Szia - mondtam neki.
- Mi folyik itt?
- Paul unokatestvérét elrabolták. Meg fogom őt menteni.
- Ó, remek. Vacsorára hazaérsz?
Paul és Thomas úgy néztek rá, mintha elment volna az esze.
- Nem. Egyetek nélkülem. - Kicsit kinyújtóztattam a vállam, gyorsan megöleltem, és elindultam a hálószobám felé.
- Ne felejtsd el - mondta.
- Lábujjhegyen - kiáltottam a vállam fölött. - Emlékszem.
Megállapodtunk mielőtt ideköltöztünk, hogy a legjobb, ha meghúzzuk magunkat, és eddig mindketten vallásosan tartottuk magunkat hozzá.
Öt perccel később kisétáltam a munkaruhámban: egy farmer, amely eléggé laza ahhoz, hogy arcon rúgjak egy nálam magasabb embert, egy szürke póló és egy pár puha csizma. A derekamon egy funkcionális öv volt, a hátamon pedig egy kardhüvely. A kardom markolata kiállt a vállam fölött. A hajamat befontam, a combomon lévő hüvelyben pedig két dobókés és egy bowie volt.
- Menjünk - mondtam Thomasnak.
Az idősebb férfi Paulra nézett. Paul széttárta a karját, és vállat vont. Thomas ránézett, majd rám nézett, és lépést tartott.
- Kocsival jöttetek?
- Lovon.
- Jó. A lovakat szeretem a legjobban. - Mindig beváltak.
A világ egy kicsit megugrott. A technológia köhögött és elhalt, és a mágia láthatatlan hullámban elárasztott minket. A színek kicsit élénkebbek lettek, a hangok kicsit hangosabbak, és a dolgok új élességgel kerültek a fókuszba. Amíg a mágia tartott, a fegyverek nem működtek, a villanykörték sötétek maradtak, és a szörnyek hemzsegtek a sötétségben. Felnéztem a horizontra.
- Még mindig úgy gondolom, hogy ez egy szörnyű ötlet, Mrs...
- Ne aggódj - mondtam neki. - Szükségem van a testmozgásra. És kérlek, szólíts Kate-nek.
