Kedves Kate Daniels rajongók!

Itt a következő történet, csak a Mágikus követelések után javasolt elolvasni, spoilert tartalmaz.

Hasznos

Kedd volt. A kedd toronynap. 

Szemügyre vettem az előttünk magasodó hatalmas kerek tornyot. A hozzá vezető nagy fakapukat agyaggal kenték be, és tömör lemezzé égették. Egy hosszú zsinór húzódott át a födémen bonyolult mintázatban.

Az erdőben lévő erőd, vagy Fortwood, ahogy elhatároztuk, hogy hívni fogjuk, egy tökéletlen négyzet alakú épület volt, lekerekített sarkokkal. Az első méréskor úgy gondoltuk, hogy a fal egy körülbelül másfél négyzetmérföldnyi területet zár körül. A pontosabb felmérés szerint 1,6 négyzetmérföld körül lehetett. Mindkét oldal valamivel több mint 1,2 mérföld hosszú volt, és pontosan 76 torony volt beleépítve, amelyek mindegyike 83 láb átmérőjű volt, közöttük egy kis összekötő fallal. A méretek valóban kolosszálisak voltak.

A furcsa számok az őrületbe kergették Luthert. Az első látogatása óta megszállottan kereste őket. Ez volt a harmadik látogatása Fortwoodban, és még mindig nem jött rá, mit jelent a 83 láb. Most is a tornyot bámulta, és úgy dörzsölte a kezét, mint egy gyerek, aki egy halom karácsonyi ajándék előtt áll.

Tőlem balra Andre úgy ugrált előre-hátra a lábujjain, mint egy bokszoló a bemelegítéshez. Karcsú volt, körülbelül öt láb tíz magas, sötét hajjal, amit nagyon rövidre vágott, olyan bőrrel, amit a sminkes cégek halvány elefántcsontszínűnek neveznének, és könnyed mosollyal. Rengeteg viccet mesélt, és harc közben kifejezetten gonosz volt.

Tőlem jobbra Isaac szenvtelen türelemmel bámulta a tornyot. Luther a csodában reménykedett, Andre a veszélyben, a lovag-nyomkereső pedig egyszerűen csak várt.

Mellettem Narra a lándzsájára támaszkodott, és nyílt gyanakvással bámulta a tornyot. Lassan próbáltuk megkerülni a nyelvi korlátokat. Narrának nevezte magát, az "a"-t rövid "á"-nak ejtve. Nem voltam biztos benne, hogy ez a neve vagy a foglalkozása, de reménykedtem, hogy a neve, mert a miénket meg tudta különböztetni.

Minden reggel, amikor megérkezett a posztjára, azzal üdvözölt, hogy "Helló, Kate", én pedig azt válaszoltam, hogy "Helló, Narra". Ez a rituálé nagyon fontos volt számára. Minden alkalommal ugyanúgy kellett válaszolnom. Egyszer elfelejtettem, és azt mondtam helyette, hogy "Jó reggelt", és ez nagyon megzavarta.

Átvette a testőröm szerepét. Minden kísérletet, hogy elmagyarázzam neki, hogy nem kell követnie engem, a pánik határát súroló hisztivel fogadott. Egyértelműen kényelmetlenül érezte magát a toronynyitás egész ügye miatt, de mivel én itt voltam, ezért ő is kitartott.

Visszanéztem a toronyra. Összesen háromszáznégy torony volt, és kétszáznyolcvanöt maradt hátra az összes felnyitásáig, tehát hosszú út állt előttünk. Az összesnél, amelyiken nem volt zsinór, ellenőriztük az élet jeleit, és miután ez megtörtént, úgy döntöttünk, hogy hetente hármat nyitunk ki. Minden egyes nyitáshoz egy védővarázslatra volt szükség, hogy ha valami kiszabadulna belőle, akkor azt megfékezzük, és Curran ragaszkodott hozzá, hogy legalább három ember fedezzen. Teljesen elkötelezte magát amellett, hogy a dolgok az ő elvei szerint menjenek, és rendszeresen felbukkant a semmiből, hogy megbizonyosodjon arról, hogy megfelelő kíséretem van a toronykalandjaimhoz.

Minden torony tartalmazott valami hasznosat. Sajnos nem mindig tudtuk kitalálni, hogy mi lehetett, vagy hogy hogyan használjuk. Ez nagyon frusztráló volt.

– Készen állunk? - kérdeztem.

Mindenki bólintott.

– Engedjétek ki a krákent! - kiáltotta Luther.

– Ez nem lehet kraken - mondta neki Isaac. - Itt nincs víz.

– Sosem lehet tudni - mondta Luther.

– Megölhetem, ha tényleg kraken? - kérdezte Andre.

Felsóhajtottam, és beléptem a védővarázslaton. Kifejlesztettem egy új varázslatot, amelyhez rúnák, vámpírvér és zafírok kombinációja kellett, amelyeket a Fakókirálynő kézműves raktárából szedtem össze. Viszonylag gyorsan fel lehetett állítani, és magas küszöbértékkel rendelkezett. Ha valaki hat hónappal ezelőtt azt mondja nekem, hogy öt szilva nagyságú, csiszolatlan zafírt fogok használni horgonypontként, az arcába röhögök.

Előhúztam Sarratot. A szemem sarkából láttam, hogy Narra aggódva néz. Narra nagyon sok mindentől aggódott. Úgy tűnt, ez az alapállapota. Azok után, amin keresztülment, nem hibáztathattam érte.

Átvágtam a zsineget. Mágikus szikrákat szórt, és hamuvá égett. A pecsét felszakadt. Félreálltam.

Andre besétált a félkörbe, és belerúgott a középponthoz közeli agyagtáblába. Repedés hasított végig az ajtó közepén. Újra belerúgott. Az agyaglap eltörött, nagy darabok záporoztak lefelé, és előbukkant egy nagy kétszárnyú ajtó, amely egyetlen félbevágott fadarabból készült.

– Hogyan lehet 15 ezer évig megőrizni a kezeletlen fát? - mormogta Luther vágyakozva.

Én felsóhajtottam. - Már megint itt tartunk Luther sirámainál.

– Bizonyára volt némi tárgyalási lehetőség vele. Talán...

– Emberáldozat.

– De...

– Emberáldozat.

Meglengette a kezét. - Rendben, rendben.

Isaac az ajtóra irányította a nyílpuskát.

Andre felkapta az ajtó bal felét, felemelte, és félretette. A zsanérok fejlettebbek voltak a Fakókirálynő technikájánál. Egyszerűen bedeszkázta a tornyokat fával.

A torony belseje koromsötét volt.

Andre beleszimatolt a levegőbe. - Furcsa bűz.

– Állat? - kérdezte Isaac.

– Nem. Valami más.

Luther felemelte a lámpásbotot. A negyedik torony és a benne lévő fekete csápok után egy nagyon hosszú faágra erősítettünk egy tündérlámpást, hogy azzal tudjunk felfedni minden nyilvánvaló veszélyt. Egyszerű volt, de hatékony.

Luther belendítette a lámpást az ajtónyílásba. Tíz másodperc.  Húsz.

– Valószínűleg jók vagyunk. - Tettem egy lépést előre.

– Én megyek előre. - Andre elém csúszott. - A Bestiák ura nagyon konkrét volt.

– Rendben.

Andre eltűnt az ajtóban.

Vicsorgás hasított a csendbe. Andre kirobbant a toronyból, egyetlen ugrással húsz lábat is megtéve, majd egy helyben ugrált, és végigsimított a kezével a fején és a testén.

Isaac felvonta a szemöldökét.

– Bogarak! - jelentette Andre. - Hatalmas bogarak.

Oké. Megpöccintettem Sarratot, és besétáltam a toronyba.

A tündérlámpás éppen elég fényt adott ahhoz, hogy kivehessem a torony hátsó részébe vezető egyenes folyosót. A folyosó két oldalán magas fenyőtörzsek nyúltak fel a padlóból, tökéletesen egyenesen, vízszintes ágaikat keresztezve, nagyjából öt lábnyi időközönként, mintha valaki túlméretezett szőlőtőkéket próbálna építeni. A törzsek között halvány, gömbölyded zsákok lógtak, egyenként grapefruit méretűek, pókhálóba burkolózva. Közeledésemre egy lény csúszott lefelé a bal oldali törzsön. Hosszabb volt, mint a karom, és tíz póklába volt. Egy tipikus pókkal ellentétben ennek a hátsó része százlábú-szerű volt, legalább egy tucat kitinszerű szegmenssel, amely egy hosszú, vékony, tüskével felfegyverzett ostoros farokban végződött.

Hátraléptem egy lépést.

A pók-százlábú felugrott, a hasát a mellkasa alá görbítette, és a farkát előrecsapta. Balra ugrottam. Elrepült mellettem, a védővarázslatban landolt, és felsikoltott, amikor Isaac villáma a földhöz szegezte.

– Zárd vissza!

Andre már a kezében tartotta az ajtót. Becsapta a helyére, és rám nézett.

A pók-százlábú abbahagyta a rángatózást.

Lutherre néztem. - Ötlet?

Elmélázott az óriási lényen. - Van egy kihalt pókfélékből álló nemzetség, amelynek hasonló farka van. Chimerarachne, azt hiszem. De azok csak pár centi hosszúak voltak.

 Néztük még egy kicsit a bogarat.

– Mire lehet jó ez a bogár? - tűnődtem.

Luther leguggolt a bogár mellé, megnyalta az ujjait, és megérintette a mellkasát. - Mágikusan inaktív.

– Fúj - mormogta Andre.

– Régebben rosszabb volt - mondtam neki. - Mielőtt az ereje megerősödött, nyalogatta a mágikus szörnyetegeket.

Luther kuncogott.

Leguggoltam a bogár mellé. A rovarok és pókok általában nem irritáltak, de a kettő kombinációjában volt valami különösen undorító.

– Mindennek, amit eddig találtunk, volt valami haszna - mondtam. - Valamiért biztosan szüksége volt ezekre.

– A farkának van egy tüskéje. Talán valamilyen méregért fejték őket - mondta Luther.

– Kellemetlennek tűnik.

– Élelem a jószágnak? - mondta Isaac.

– Vannak jobb lehetőségek is, több hússal. Ez itt úgy tűnik, többnyire kitinből és ízeltlábakból áll.

– Talán csak hátborzongatónak találta őket - mondta Andre.

– Nem, vette a fáradságot, hogy lepecsételje az ajtót. Biztosan nyomós oka volt rá. Ahogy mondtam, mindennek, amit tárolt, van valamilyen haszna.

A dolgok sokkal egyszerűbbek lettek volna, ha a Fakókirálynő vezetett volna angolul néhány főkönyvet. Vagy ha megkérdezhetnénk valakit, hogy mire valók azok az átkozott pók-százlábúak.

Sóhajtottam. – Hasznos, hasznos, hasznos...

– Hasznos? - ismételte Narra, tétovázó hangon.

Felnéztem rá. Na, ez aztán az ötlet. 

– Nem - mondta Luther. - Nem fog működni.

– Nem árthat megkérdezni.

Mindenki Narrára nézett. Ő hátrált egy lépést.

– Jó, ha van némi lelkesedés - mondta Luther.

Rá hunyorítottam.

– A gonosz szemed nem ijeszt meg, pogány.

Luther el volt ragadtatva a lehetőségtől, hogy őskori emberekkel kommunikálhat.  Ő ajánlotta Talius Burse-t is, akit a tündérkutatás "meghatározó szaktekintélyének" nevezett. Talius maga kétségtelenül tündér volt, hosszú végtagokkal, sovány testalkattal, hegyes fogakkal és fülekkel, indigókék hajjal, mindennel. Egy tapasztalt akadémikushoz illő tekintélyt sugárzó légkörrel érkezett Fortwoodba, és arról tájékoztatott, hogy 48 órán belül felveszi velem a kapcsolatot. Azt is elmondta, hogy emberként nem érthetem a tündék egyedi igényeit, és hogy át fogja vizsgálni a politikánkat és a gyakorlatunkat, és javaslatokat fog tenni. Elvárta, hogy "kövessük a példáját".

A szarvas alakváltók és a két vadász nem volt hajlandó beszélni vele. A gyerekek elfutottak előle, a felnőttek sziszegtek és kivicsorították a fogukat, a férfi vadász pedig, akit Orunnak hívtak, árnyékként leselkedett rá. Még Curran jelenléte sem változtatott semmin. Általában a szarvas alakváltók ellenkezés nélkül engedelmeskedtek neki. Amikor Curran megpróbálta megkönnyíteni a beszélgetést, Mura, az egyik szarvasgyerek elbújt mögé, Torlen, az idősebbik pedig teljes magasságba húzta magát, és vicsorogva nézett Taliusra. Itt-ott megtanultunk néhány szót, és egészen biztos voltam benne, hogy Orun azt mondta Taliusnak, hogy "ne legyen", ami valószínűleg a "menj és dögölj meg a pokolban" őskori megfelelője volt.

Talius egy kicsit alázatosabban távozott, mint ahogy érkezett. A következő tündér, akit Luther talált, sem járt jobban. A harmadik tündérnek a hónap végén kellett volna megérkeznie. Luther bejelentette, hogy nem tartja vissza addig a lélegzetét.

Ha rá tudnám venni Narrát, hogy azonosítsa a dolgokat a kedvünkért, minden sokkal könnyebb lenne.

– Őrizzétek az ajtót egy percig. - Felálltam. - Mindjárt jövök.

Intettem Narrának, hogy kövessen. A toronytól mélyebbre sétáltunk Fortwoodba. Ötven yarddal arrébb épp egy épület épült. Megálltam a munkapad mellett, és felvettem egy kalapácsot.

– Kalapács. - Megmutattam Narrának. Aztán fogtam egy szöget, és belevertem egy darab kidobott deszkába. - Hasznos.

Narra rám nézett.

Letettem a kalapácsot, és továbbmentem. Követett engem. Befordultam a sarkon, és a masztodon pajta felé vettem az irányt, már ha azt az óriási építményt pajtának lehetett nevezni. Előtte Owen egy nagy fémfésűvel fésülte Monát. Rájöttünk, hogy a masztodonok gyapjútermelő állatok, és a gyapjújuk nagyon jó minőségű volt.

Monára mutattam. - Mona.

A vödörnyi gyapjúra mutattam, amit Owen kifésült. - Hasznos.

Owen megállt, és furcsán nézett rám. Megragadtam a karjánál fogva, és rámutattam. - Owen.

– Mi folyik itt? - kérdezte tőlem.

– Majd később elmagyarázom. Owen!

Owen pásztorbotjára mutattam. Azt állította, hogy az segít neki pásztorkodni, de leginkább csak azt láttam, hogy úgy forgatja fegyverként, mint a kínai harci botot. - Hasznos!

Továbbléptem. Narra követett engem.

Egy sötét bozontos alak fordult be a sarkon, állkapcsában egy nagy csontot cipelve.

– Grendel!

A mutáns uszkár megdermedt.

– Grendel! – ismételtem meg, és rámutattam. - Grendel, mosolyogj ijesztően.

Csóválta a farkát.

– Jó fiú. Ijesztő mosoly. Mosolyogj, Grendel.

Grendel felemelkedett. Fekete ajkai ráncba szaladtak, és kimutatta a rémálomszerű agyarai erdejét, még mindig a csontot harapva. 

– Hasznos! Jó fiú, folytasd csak.

Lassú kört tettünk. A fűrész is hasznos volt. A kard is. A tisztító rongynak is megvolt a maga haszna. Ahogy a tollnak is.

Már vagy húsz perce csináltuk, és nem voltam biztos benne, hogy előrehaladtunk-e valamit.

Narra megállt. - Paul.

Paul fordult be a sarkon, egy köteg tervrajzot cipelve.

– Igen - erősítettem meg.

Narra intett az épülő épület felé. - Hasznos!

Megértette. - Igen. Paul épít dolgokat.

– Paul - hasznos. - bólintott Narra.

– Igen! - Fantasztikus. - Gyere velem!

Visszatértünk a torony védőkörébe. A három őröm unottnak tűnt. Luther egyértelműen számolgatott valamit a fejében, Isaac egy gonosznak tűnő késsel bökdöste a pók-százlábút, Andre pedig a toronynak támaszkodott.

A közeledésünkre életre keltek.

– Sikerült valamit kitalálni? - kérdezte Luther.

– Azt hiszem, igen.

Magamra mutattam. - Kate.

Narra mutattam. - Narra.

A halott bogárra mutattam, és vártam.

– Hrrrt.

Egy nehéz gördülő r-t hallatott.

Luther Narrára koncentrált.

– Hrrrt hasznos?

A lány pislogott.

– Hrrrt hasznos? - Ugyan már, Narra, mire való a bogár?

– Hrrrt - ismételte meg.

– Hasznos?

Semmi.

– Valószínűleg nem tudja - mondta Luther szelíden.

Megdörzsöltem az arcomat. Narra aggódó tekintete visszatért.

– Semmi baj - mondtam neki. Megértette ezt a mondatot. - Sokat kértem. Andre, nyisd ki újra. Nézzük meg azokat a tojásoszacskókat. Talán ott valami nyomra vezet bennünket.

Andre felemelte a bal oldali ajtót, félreállt vele, és egy kövér hrrrt repült ki, száguldott a levegőben, ostoros farka ütésre készen felemelkedett. Narra előrevetette magát. A lándzsája megpördült, és egyetlen pontos szúrással felnyársalta a bogarat.

A hrrrt felsikoltott.

Narra megforgatta a lándzsát, a földhöz csapta a hrrrt-t, egy éles rántással kiszabadította a lándzsát, és még háromszor beledöfte a rovarba. Az újra felsikoltott, és meghalt.

Hűha.

Narra kiegyenesedett, és lendületesen megpörgette a fegyverét.

– Narra - hasznos! - jelentette ki.

Andre apró, fuldokló hangot adott ki. Luther meggörnyedt, és úgy vihogott, mint egy bolond.

Isaac odalépett hozzám, óvatosan megveregette a vállamat, és ellépett.

Végighúztam a kezem az arcomon. Narra még mindig a kezében tartotta a lándzsáját.

– A leghasznosabb! - mondtam. - Biztonságban érzem magam.

Narra tett egy lépést előre, megveregette a vállamat, ahogy Isaac tette, és ragyogó mosollyal nézett rám.

Voltak még más tornyok és más hrrrt-ök is, de Narra első mosolyára mindig emlékezni fogok.