Még egy kis Roman

A holdfényes égbolt alatt végtelen sztyeppék húzódtak előtte. A kovil, egy pampafű fajta magas, sötét szálai a combjáig értek. A távolban fekete felhők kavarogtak, alacsonyan szálltak a fű felett, hideg és élő természetfeletti sötétség.  Nem volt szeme, mégis türelmetlenül meredt rá.

 Egy széllökés. A kovil meghajolt, virágainak és leveleinek ezüstös tollazata megremegett a szélben.  Hullámok gördültek végig a fűtengeren.

Fölkapta fekete köpenyét, és a füvön át a sötétségbe sétált... 

- Roman?

Egy női hang törte meg az álmát.  Valaki megrázta a vállát. 

- Roman!

A szemei felpattantak.  Egy nő hajolt elé, nagy kék szemei tágra nyíltak. Vörös haja, amelyet előző este sima kontyba tornyozott, most zabolátlanul göndörödött a feje körül. Így rendezetlenül jobban tetszett neki, döntötte el. 

- Valaki van a házban - sziszegte a nő.  - Zajt hallottam.

Fájt a feje.  Kikászálódni a puha, meleg takaróból, és megkeresni a zaj forrását, volt az utolsó dolog, amit ebben a pillanatban tenni akart. 

- Semmi baj - motyogta Roman, és visszasüllyedt az álomvilágba.

- Roman!

- Oké, oké. -  Felült, és kilendítette a lábát a takaróból. A hideg belemart meztelen bőrébe, és megborzongott.  A mágia volt hatalmon, ami azt jelentette, hogy a fűtőtest nem kapott energiát. Hagyott parazsat a kandallóban, de az éjszaka folyamán biztosan kialudt.  A mágiahullámok egyik hátránya a sok közül. Elég sok volt.

Valami csörömpölt a konyhában.

Mögötte Layla felzihált.

Átment a hálószobán az ajtóhoz. Nem foglalkozott a tündérlámpásokkal.  Nem volt rá szüksége. A látása ugyanolyan jó volt sötétben, mint nappal, és még ha nem is lett volna az, már régen megjegyezte a ház körvonalait. Bekötött szemmel is körbe tudott járni a házában, és soha nem ütközött bele semmibe.

Újabb zaj, az egyik kerámiatányér csörömpölése a másikon.

Hűvös huzat érte a hátát, összerezzent, megborzongott, és besétált a konyhába. Az ablakon keresztül holdfény ragyogott be, homályos fénybe borítva az U alakú szekrénysort. Sosem értette, miért kell minden vízszintes felületet telepakolni, a szekrényén a fekete gránit munkalapok lágyan csillogtak, többnyire csupaszon. A mosogatóban álló piszkos edények viszont szúrták a szemet.  Tegnap este elmosogathatta volna őket, de Laylának érdekes ötletei voltak az este további részével kapcsolatban, és úgy döntött, hogy érdemes ezeket felfedezni.

Karmok száraz kattogása hallatszott a fán.  Jobbra fordult, követve a hangot.  Egy apró, sötét alak suhant el balra.

Mögötte megzörrent az ablak, és egy újabb jeges széllökés csapott le a csupasz hátára. Nos, ez megmagyarázta a dolgot.

Felsóhajtott, becsukta az ablakot, és bereteszelte.

Karmok csikorogtak mögötte. Egy szekrényajtó puffant.

Nehéz hete volt. Csak egy nyugodt hétvégére vágyott, egy jó ételre, szexre és tíz óra alvásra, hogy bepótolja a kimaradt pihenőidőt. Nyolc órával is beérte volna. A pokolba, akár hat órával is.

Elővett egy kis tálkát a szekrényből, kinyitotta a hűtőt, kivett egy kancsó tejet, és öntött egy keveset a tálba. A látomás a sztyeppéről lehet, hogy idézés volt, de az is lehet, hogy csak egy elbaszott álom. Nem lehetett megmondani. Ha idézés volt, és ő elszalasztotta, akkor pokolian meg fog fizetni érte. A Pusztító mindig megkapta, ami jár neki.

Roman letette a tálat a padlóra, és csettintett a nyelvével.

A szekrény ajtaja résnyire kinyílt. Egy apró, izzó szem meredt rá, mint egy aranyérme a sötét tó alján, amely visszatükrözi a nap egy kósza sugarát.

Átváltott oroszra.  - Na, gyerünk már.  Gyere ki.

Egy apró barna mancs nyúlt át a résen, belülről megragadta az ajtót. Hosszú fekete karmok kattogtak a fán. A kis jószág kimászott. Körülbelül akkora volt, mint egy házimacska, barna, bolyhos mókusbunda borította, de a teste inkább egy makira vagy majomra emlékeztetett, kivéve a hosszú, csupasz farkát, amelyet bizonyára egy szerencsétlen oposszumtól lopott el. Kis bőrszerű szárnyak nyúltak ki a hátából, a bal oldali véres és szakadt volt.  Az arca hatalmas kerek szemeivel és apró rózsaszín orrával egy fülesmakira hasonlított, de ahol a kis főemlősök aranyosak voltak, ez itt hátborzongatóan és riasztóan nézett ki, mintha egy ember rémálmából jött volna elő, és most nem tudja, hogyan menjen vissza.

Leült a hátsó lábára, hátborzongató karmos mancsaival könyörögve fel-alá hadonászott, így jól megnézhette a kecskepatára emlékeztető hátsó mancsait és a belőlük kiálló két hosszú karmocskát.

Egy anchutka. A kis gonosz jószágok gyűjtőneve, egy alcsoportja annak, amit a pogány szlávok nechistnek - tisztátalan erőnek - neveztek.  Az igazat megvallva, az anchutkák nem voltak olyan rosszindulatúak, mint a nechistek nagy része.  Nagy különbség volt köztük és például a badzulák között, akik megkeresték a kiszolgáltatott embereket, beköltöztek a házaikba, és olyan kétségbeeséssel töltötték el őket, hogy azok világgá mentek.

Az anchutkák többnyire ártalmatlanok voltak, ha figyelmen kívül hagyták őket. Ha eléggé felbosszantottad őket, haraptak, ha pedig el akartak ijeszteni, hátborzongató hangon nyöszörögtek és vinnyogtak. Néha egy-egy erősebb nechistnek sikerült összeterelni, és szolgálatra kényszeríteni őket. De még ilyenkor is gyávák voltak, és az első adandó alkalommal elszaladtak.

Roman az anchutka felé tolta a tálat. Az állat meglepő gyorsasággal odasietett, és belekortyolt a tejbe. A férfi jobban szemügyre vette a szárnyat.  A bőrszerű hártya foszlányokban lógott. Valami a nagy fogaival megragadhatta.

Egy mozgás arra késztette, hogy megforduljon. Layla állt mögötte, lepedőbe burkolózva, és az ajtó mellett tartott baseballütőt szorongatta.

- Mi az... - Layla meglátta az anchutkát. Elkerekedett a szeme, és felsikoltott.

Az anchutka megugrott, majd megfulladt a tejtől, és az ijedtségtől a padlóra hányt egy félig megemésztett egeret.

Nagyszerű.

- Öld meg!  Öld meg!

Roman odament a lányhoz, és átkarolta. - Semmi baj.  Ártalmatlan.

- Öld meg!

- Nem. - A hangját megnyugtató szinten tartotta.  - Ez csak egy kis szörnyeteg.  Nem fog bántani.

A lány pislogott.  - Miért van itt?

- Mert megsérült. Amikor a gonosz lények megsérülnek, néha megtalálnak. Menj vissza az ágyba.  Összevarrom, és utána csatlakozom hozzád.

Az anchutka hosszú, remegő nyöszörgést adott ki.  Layla megrándult.

 - Hozzá fogsz nyúlni?

- Igen. Utána megmosom a kezem.

- Amikor azt mondtad, hogy egy gonosz isten papja vagy...

- Sötét isten - javította ki megszokásból. Pontosan tudta, hogy ez a beszélgetés hogyan fog végződni.  Már többször is megtörtént, és sosem végződött jól.

- Azt hittem, ez csak egy felszedős szöveg.

- Nem az.

A nő megrázta a fejét. - Több magyarázatra van szükségem. Például, hogy mennyire vagy gonosz?

Kinyitotta a száját.

Abban a pillanatban sötétség öntötte el az elméjét. 

Egy végtelen sztyeppén állt a holdtalan ég alatt. Az éjszaka dühös felhőben forrongott előtte, csillagokkal és villámokkal tarkítva. A Pusztító végtelenül elnéző volt.  De soha nem vele.

Roman félrehúzta fekete köpenyét, és letérdelt a kovilba. Álmában elmaradt az idézésről. Most ennek ára lesz.

A sötétség emberré alakult át.  Túl magas és túl széles vállú volt, fekete tunikát és fekete nadrágot viselt.  Kék-fekete haja a vállára omlott.  Tűz égett mellette a fűben, néhány rönk várta, hogy székként használhassák. A lángok fölött egy szarvas sült a nyárson.

A Vadász. Nem is olyan rossz. A Harcos rosszabb volt, az Öreg még rosszabb, és a Sötétség volt a legrosszabb, de a Vadász még elfogadható.

Csernobog felé fordult. Szigorú ezüst szemek mérték végig. Az isten a tűz felé biccentett.

Roman felállt, odasétált, és a láng mellett várakozott.

A tűzből felszállt a füst, és a mélyén egy fiatalember képe formálódott. Túl hosszúra nőtt gesztenyebarna haj, keskeny arc, törékenynek látszó kölyök, talán tizenhét éves lehetett, talán valamivel idősebb. Sérülékeny állkapocs és fáradt tekintet a szemében, mintha azt várta volna, hogy pofon vágják. Az a fajta gyerek, akit a középiskolában terrorizálnának.

Csernobog kinyitotta a száját. - Hozd ezt rendbe.

Igen, persze. - Melyiket akarod, megöljük vagy megmentsük?

Chernobog elgondolkodott. - Már halott. Veles vissza akarja kapni a farkasát. Keresd meg a farkaspásztort.

Fájdalom hasított Roman koponyájába. Áttörte a fájdalmat, és kinyitotta a szemét. Minden izma fájt, a teste leblokkolt és mozdulatlanná vált.  Roman összeszorította a fogait, és erőlködve felemelte a karját. Fájdalom öntötte el, olyan éles, hogy elvakította, aztán újra tudott mozogni.

A konyhában állt, meztelenül. A lába mellett vizelettócsa hűlt. Az anchutka a lábát ölelte, és aggódó nyöszörgést hallatott. Egy eldobott lepedő hevert a padlón. Úgy érezte, egyedül van a házban. Layla eltűnt.

Új nap, ugyanaz a régi szar. Felóhajtott, felkapta az anchutkát, letette a pultra, és elment egy rongyért, hogy feltakarítsa a padlót.