Kedves Olvasók!

Ilona és Gordon a Vas és Mágia második részén dolgoznak, és nemrég megosztották a második bizonyítékot. 

Vas és Mágia #2

1. fejezet

Egy bolond

Hugh D'Ambray, a Vaskutyák preceptora, a Tornyok Építőjének egykori hadura és Aberdine megmentője a dolgozószobája ablakán keresztül kifelé bámult és merengett.

A főépület ötödik emeletén tartózkodott, egy száz láb magas, négyzet alakú erődben, amely Baile várát a domb tetején lehorgonyozta. Az erődnek minden sarkán volt egy-egy lőrésekkel ellátott torony. Most a délkeleti toronyban volt, és egy kis íróasztal mellett állt, amelyet egy hónapja vitt oda.

Új dolgozószobájának két ablaka volt. A bal oldali gyönyörű éjszakai látképet mutatott a vár területére, a lejtős dombra és a sűrű, sötét erdőre, ameddig a szem ellátott, egy olyan ősi erdőre, amilyet Kentucky évszázadok óta nem látott, és amelyet a világot figyelmeztetés nélkül elárasztó mágikus hullámok tápláltak. A jobb oldali ablakból a délnyugati toronyra nyílt kilátás.

November végén gyorsan jött az éjszaka, az ég mély indigókék színben pompázott, véletlenszerűen csillagok tarkították. A telihold fent volt, sápadtan, mint egy érme az égen, és a fénye megakadt a kastély fakó kövén. A mágia három napja visszavonult, és még nem tért vissza, a torony boltíves ablakán át pedig meleg, elektromos fény izzott. Egy kis íróasztalt láthatott, rajta egy halom papírral és mellette egy székkel.

A hárpia nem volt ott.

A felesége a szokások rabja volt. Három héten át figyelte, ahogy este nyolc óra körül belép a dolgozószobába, leül abba a székbe, majd legalább egy órán át dolgozik. Néha jelentéseket olvasott. Néha írt. Néha gyógynövényekkel babrált, vagy más boszorkányos dolgokat csinált, de bármi más történt is aznap, a férfi mindig számíthatott rá, hogy este ott látja a fehér haját és a profilját az ablakon át. Ez már a szokásává vált. A férfi az íróasztalánál dolgozott, a nő is a sajátjánál, és Hugh néha-néha felpillantott, hogy megnézze a nőt. Szerette tudni, hogy hol van.

Hétfőn, amikor Elara nem ült ott az asztalánál, még nem aggódott. A rutintól való időnkénti eltérés normális volt. Kedden ismét nem volt az asztalánál. Szerdán sem volt ott.

Valami vagy valaki távol tartotta az íróasztalától.

Tegnap, miután fél órát várt, kitalált egy kifogást, végigvonult a szállásukat elválasztó hosszú folyosón, és bekopogott Elara ajtaján. A nő az ajtóban fogadta, de nem hívta be. A férfi hülyét csinált magából, remélve, hogy eléggé felbosszantja a nőt ahhoz, hogy elszólja magát, és ad valami célzást, hogy mit csinál, de a hárpia csak rácsukta az ajtót. Nem tudott meg semmit.

Most csütörtök volt. A szék ismét üres volt.

Egy durva szélű kőszegély futott végig közvetlenül az ablaka alatt, egészen a másik toronyig. Húsz centi széles volt.

Ha a nővel volt valaki odabent, aki lefoglalta, azt máshogy nem tudhatta meg. Kedd estétől nyitva tartotta az ajtaját, de nem hallotta, hogy bárki is feljött volna a lépcsőn, és túl nyilvánvaló lenne, ha az ajtóban parkolva figyelné Elara szobáinak bejáratát.

Hugh kinyitotta az ablakot. Kifelé lendült, és a hideg levegő megcsapta. Leguggolt az ablakpárkányra, megragadta az ablak szélét, és a szegélyre lépett. Alatta Baile kemény kövei alig látszottak a homályos holdfényben. Ha megcsúszna, a lefelé vezető út rövid és brutális lenne.

A hátát a kőnek szorította, és egy oldalazó lépést tett a másik torony felé.

Egy lépés. Még egy. A torony nem tűnt közelebbinek.

Egy kibaszott bolond volt.