Kedves Olvasók!

Bevezető történet a Vérörököshöz:

A Tűz királya

Négy évvel az Atlantai csata után

– Miért teszed ezt magaddal? - sóhajtott a nagyapám.

A könyvtár padlóján ültem, a mögöttem lévő keskeny, boltíves ablakon át beáramló szelíd fényben sütkéreztem. Vér és piszok maszatolta össze a farmeremet és a pólómat. Mindenem fájt, és a kínok és a fájdalmak útvesztőjében való válogatás kimerítő volt. A testem nagyjából egy merő zúzódás volt. A jobb oldalam fájt a legjobban, minden egyes belégzés éles szúrást küldött a bensőmbe. A hetedik bordám eltört. Valószínűleg akkor, amikor a nagyobbik belém rúgott. Közben eltakartam a fejem, és a törött borda volt a kisebbik rossz. Dolgoztam rajta, de takarékoskodnom kellett a mágiával. Hamarosan újra eljönnek értem.

– Megvannak rá az okaim - mondtam neki.

– És ezek jó okok?

– A legjobbak.

Nagyapa ismét felsóhajtott. Szép arcára, amelyet ápolt ezüstös szakáll szegélyezett, hosszan tartó, szenvedő arckifejezést öltött.

Az öcsém odalopakodott a fal melletti helyéről. Négykézláb mozgott, némán, mint egy szellem a párnázott mancsain. Amikor a nagyapám palotájában materializálódtam, egyetlen pillantást vetett az arcomon lévő vérre, és egy szempillantás alatt alakot váltott. Emberi változatában három láb nyolc hüvelyk magas volt, ez egy ötévesnek tökéletesen elfogadható magasság. Ezt onnan tudtam, hogy félévente megmértük. A mostani, kiborult változata körülbelül az én magasságommal rendelkezett, erős izomzattal, oroszlánszerű állkapoccsal, négy centis agyarakkal és karmokkal felfegyverkezve, amelyekkel úgy ki tudott volna belezni egy embert, mint egy halat. A bundája sötét volt, majdnem fekete, és ebben a sötétségben az aranyszínű szemei két alakváltó hormonokkal felturbózott vérholdként ragyogtak.

– Nem olyan rossz. - Nem, rosszabb volt.

Az öcsém a lábamon lévő bilincsektől a levegőben eltűnő vastag láncot tapogatta.

– Kérlek, hagyd abba - mondtam neki.

Megfogta a jobb kezével, és meghúzta, próbára téve az erejét.

– Hagyd abba. - Ha kirántja a falból, az egész tervem összeomlik.

Megpördült. A hatalmas állkapcsok tátongtak, és összecsattantak, az agyarak úgy csúsztak egymáshoz, mint egy acél medvecsapda fogai.

– Ez nem túl szép.

Vicsorgott.

Nagyapa előrelépett, és az öcsém vállára tette a kezét. - Elkésel a vacsoráról.

A kölyök halkan, félig morogva, félig sóhajtva egy nyöszörgésbe átcsapó hangot hallatott.

– Tudom. A nővéred soha semmit nem tesz terv nélkül. Menj csak.

– Kapok egy ölelést? - Kitártam a karomat.

Morgott, de odabattyogott, és a karjaimba bújt. Átöleltem, megsimogattam a puha szőrét. - Ne aggódj. Majd mindent elintézek.

Megint felsóhajtott, és már csak üres levegőt tartottam a kezemben.

– Kevesebb mint egy hüvelykkel kerülte el az ujjaimat.

– Az öcséd fel van dúlva. - A nagyapám becsukott egy hatalmas, régi könyvet. - Lehet érte hibáztatni? Én is feldúlt vagyok. Anyád, ha tudná, ő is feldúlt lenne.

Ha anyám tudná, mindent eldobna, és idelovagolna, hogy megmentsen engem. Ezt mindenáron meg kellett akadályoznom.

– A nagyanyád dühös lesz.

A nagyanyám volt az, aki egyáltalán ebbe a pokolba küldött. Ő maga akart jönni, de túl sok volt. Túl magas, túl erős, túl szép és túlságosan tele volt varázslattal. Felhívná magára a figyelmet, és azzal félelemmel és óvatossággal bánnának vele, amit a mágiája megérdemelt, míg én megtanultam elrejteni a hatalmamat. Ismeretlen voltam, és mint fenyegetést, könnyen figyelmen kívül hagytak.

– Miért Molok? - kérdezte nagyapa. - Miért most?

– Gyerekek vannak a pokoli erődjében. Több mint ötszáz embere építi a fellegvárát. Látnod kellene néhányukat. Két lábon járó csontvázak. Belenézel a szemükbe, és kiüresedtek, nincs ott semmi.

A bűz, izzadság, vizelet, vér, ürülék, fertőzött hús rothadása járta át a cellákkal teli szűk alagutakat, amelyeket alig világítottak meg nyomasztóan vizenyős tündérlámpák. A hangok. Az újabb foglyok sírtak, akik már egy ideje ott vannak, szótlanul nyögtek, mint az állatok, és akik a legtovább bírták, csak bámultak, szótlanul, üveges szemekkel. A levegő a fájdalom és a nyomorúság miazmájával telítődött a végletekig. Mire behurcoltak a cellába már sírtam, a megannyi emberi szenvedés puszta hatásától. Ki kellett jutnom innen. Vagy ez, vagy megtörök, és valami meggondolatlanságot teszek. Ezért jöttem ide. Le kellett horgonyoznom valami fényhez.

– Ezt teszi Molok - mondta nagyapa. - Úgy tekint a híveire, mint üzemanyagra, amelyet el kell fogyasztania, hogy elérje a képességeit. Nem érez bűntudatot. Úgy gondolja, hogy ez így van rendjén. Ez a veszélye annak, ha valaki istenkirálynak kiáltja ki magát. Elkezd hinni a saját hírének.

– Ő nem isten.

– Nem. Ember, de legalább olyan idős, mint én, az ősi vonalának minden tudásával és mágiájával, és ez végtelenül veszélyessé teszi. Tudom, hogy tisztában vagy ezzel a ténnyel, ezért újra megkérdezem. Miért vagy ott? Válaszolhatsz nekem, vagy...

– Vagy?

– Vagy elmondom Kate-nek. A te döntésed.

Kifogytam a lehetőségekből. Végül úgyis szükségem lenne a segítségére. - A boszorkányorákulum látnoka felhívott.

Nagyapa felvonta a szemöldökét. - Nem tudtam, hogy tartod vele a kapcsolatot.

– Barátok vagyunk. Csak két évvel idősebb nálam. Régebben csajos napokat is tartottunk, és együtt vásároltunk sminkcuccokat. Néha-néha felhívom.

Nagyapa a homlokát ráncolta, láthatóan nehezen fogadta be ezt az információt. Adtam neki egy percet.

– Van valami jóslata?

– Van. - És kétségbeesetten hívott fel az éjszaka közepén, hogy átadja.

– Hadd halljuk.

– Amikor a mágia a tetőfokára hág, a Tűz királya elhagyja a Nyugati-sivatagban lévő nyomorúságos fellegvárát, hogy keletre utazzon, és felfalja a királynőt, aki nem uralkodik, de újjászüli a vérvonalat. Csak az léphet fel ellene, aki osztozik a hatalmában.

Amint meghallottam, szóltam a nagyanyámnak, és még napfelkelte előtt Arizonába tartottunk a ley-vonalon.

A szemem találkozott nagyapa tekintetével. - Meg fogja ölni Kate-et.

Soha senki nem árthat Kate-nek. Addig nem, amíg én lélegzem.

Elgondolkodott a szavaimon. A tekintete eltávolodott, és egy pillanatra egy másik ember bukkant elő a bölcs és kedves álarca mögül, fiatalabb, keményebb, gonoszabb és élesebb, mint egy cápa, aki az óceán mélyéről jön a felszínre. A halhatatlan varázsló-király, aki majdnem mindenkit megölt, akit szeretett, hogy uralhassa a világot. Á, nagyapa. Hiányoztál.

– Molochot nem tudod megölni.

– Meg fogom próbálni. - Sok vidám meglepetést terveztem.

– Nem, gyermekem. Amikor azt mondtam, hogy nem tudod megölni, úgy értettem, hogy regenerálódik. A mi családunk a hatalmat fejlesztette ki a földek fölött, amiket magunkénak vallunk. Az ő vérvonala arra a képességre törekedett, hogy képes legyen regenerálódni.

– Levágom a fejét. Szeretném látni, ahogy regenerálódik.

– Fog - mondta nagyapa. - Én még nem láttam, de az apám igen.

Komolyan beszélt. Óvatos tervem kártyavárként omlott össze. - Hogy lehetséges ez?

Nagyapa vállat vont. - Egy letűnt kor varázslata. A legjobb, amit tehetsz, hogy elpusztítasz belőle eleget ahhoz, hogy időt nyerj, hogy kijuss. A történelem e pillanatának mágiája még nem elég erős a gyors regenerálódáshoz, és a technológiai periódusok még jobban lelassítják. Okozz elég kárt ahhoz, hogy biztosítsd az ideiglenes halálát, és legalább néhány hónapig nem fog problémát okozni. A feldarabolás a barátod.

A legkedvesebb mosolyomat vetettem rá. - Köszönöm.

– Nem tetted fel a legfontosabb kérdést.

Szünetet tartott. Ez egy teszt volt. Ha helyesen kérdezek, akkor jutalmat kapok. Ha nem sikerül, csalódott lesz. Kétségbeesetten szükségem volt a segítségére.

Végigfutattam a fejemben az egészet. Mágia a csúcson, a Tűz királya, fellegvár, Nyugati-sivatag, a királynő, aki nem uralkodik, aki megosztja a hatalmát...

Itt nem megy semmi. - Hogyan osztozhatok Molok hatalmában?

Roland elmosolyodott, a mágiája belülről felragyogott. A nap felkelt, a felhők eloszlottak, a virágok kivirágoztak, és a világ vele együtt mosolygott.

– A szemei, Julie. Molok hatalma a szemében van.

A könyvtár eltűnt. Visszatértem a húgytól ázott szalmára a nyirkos cellában, a falhoz láncolva. A vézna nő velem szemben üres tekintettel nézett rám. Valószínűleg észre sem vette, hogy eltűntem.

Nehéz léptek visszhangoztak a folyosón. Egy fémrúd csattant fel. Férfiak vonultak be a helyiségbe. Kezek ragadtak meg és húztak fel, miközben valaki leoldotta a bilincseimet. Bénán lógtam. Eljött az idő.

Felmásztam a domb tetejére, felkapaszkodtam a sziklás lejtőn. Egy erős kéz elkapta a csuklómat, és úgy húzott felfelé, mintha semmit sem nyomnék. A nagyanyám megragadott, és szorító ölelésébe vont. Minden sebemből kicsordult a vér.

– Hogy ment? - kérdezte.

A vállam fölött a mögöttem égő fellegvárra pillantottam. A lángok felcsaptak, egyetlen hatalmas máglyává változtatva az erődöt, narancssárga színűre festve az éjszakát.

– Elvette az egyik szememet - mondtam neki.

Erra élesen beszívta a levegőt.

– Semmi baj - mondtam, és tágra nyitottam a szemeim, az egyik barna, a másik ragyogóan izzó zöld volt. - Én is elvettem tőle az egyiket.