Kedves Olvasók!

Találtam egy bejegyzést Arabella Baylor mindennapjaiból, itt az első fele.

Nyalókák 1.

A német juhászkutyák voltak a legjobb kutyák, amik valaha léteztek. Pont.

Az összes német juhászkutya közül egyik sem volt jobb Opheliánál, vagyis Felnél. Aki okos, bátor, hűséges és minden tekintetben fantasztikus.

Kivéve, amikor rávette Leont, hogy jutalomfalatokat adjon neki.

Az unokatestvéremnek kórosan szüksége volt arra, hogy mindenki szeresse. Nem mintha Fel nem kedvelte volna. Csak az volt a baj, hogy Leon gyakran előzetes bejelentés nélkül állított be hozzánk, általában izgatottan, mert valami igazságtalanság vagy izgalmas esemény történt, és a kutyám ezt nem nézte jó szemmel. Fel szerette, ha minden nyugodt és rendezett. Soha nem támadt rá. És ő csak mosolygott, amíg Fel le nem nyugodott.

Leon gyakran megvesztegetéshez folyamodott. A saját kutyája, Gus, egy hatalmas boxer, rendkívül ételorientált volt. Az igazi neve Augustus, a jelentése fenséges és tiszteletreméltó, és ha Gust a megfelelő pillanatban kaptad el, például amikor drámaian egy furcsa zaj irányába bámult, akkor valóban megtestesítette a nevét. Sajnos általában ez pontosan két és fél másodpercig tartott, utána Gus visszatért normális állapotába, egy hiperaktív bolond volt, a figyelme megtartásának ideje, mint egy betépett mókusé.

Nem utáltam Gust. Kutyus volt, és én minden kutyát szerettem. A családunk barátjának hősies kutyájáról kapta a nevét, és mindent egybevetve nem hozott túl nagy szégyent a névadójára. De a kutyák személyisége a természetes temperamentumuk és a gazdájuknak való tetszés iránti igényük kombinációja volt. Furcsa módon a kutyák gyakran tükröztek minket. Catalina kutyája kedves volt a családdal, óvatos az idegenekkel és neurotikus, mint a nővérem. Leon kutyája egy bohóc volt, aki furcsa dolgokat csinált, hogy megnevettesse a gazdáját, pont mint Leon. Az én kutyám olyan volt, mint én: megpróbált rendet teremteni a kaotikus világban.

Leon a káosz ügynöke volt. Néha a rend győzött. Néha, mint ma, a káosz.

Kicsivel 4 óra után lehetett egy forró nyári napon. A főépület előtti parkolóban álltam meg, a táskámat a vállamra vetettem, és a főépületet megkerülő kanyargós ösvényen haladtam hátra, ahol a saját kétemeletes házikóm várt a medence mellett.

Az én helyzetemben a táskák ugyanazt jelentették, mint a cipők a férfiaknak: bizonyos jövedelmi szintet és ízlést jeleztek. Több is volt, és a helyzetnek megfelelően választottam közülük. A mindennapi munkához azonban egy egyszerű Morgan laptoptáskát használtam Kate Spade-től. Imádtam a finom rózsaszín színét, és elég nagy volt a laptopomnak, a pénztárcámnak és a fegyveremnek. Voltak más, drágább, designer alternatívák is, de egyik sem volt jobb. A Wandler Joanna táska túl nagy volt. A Park 3 Medium túl laza. A Saint Lauren Sac de Jour nem túl praktikus, mert nem lehetett vállon hordani, és a laptop súlya gyorsan terhes lett. A súly nem volt szempont, amikor a metamorfózis képességeimet használtam, de azt csak vészhelyzetben és rövid ideig tettem.

Jelenleg a csinos rózsaszín táskám volt az egyetlen tiszta dolog rajtam. Fehér selyem blúzt viseltem az Another Tomorrow-tól, fekete csíkos ceruzaszoknyát a Dolce & Gabbana-tól, és egy pár Naturalizer fekete cipőt, amelyet a kényelem miatt választottam. Az egész ruhám, beleértve a cipőket is, sárgás nyálkás foltokkal volt beborítva, amelyek már megszáradtak. Úgy néztem ki, mintha takonyban hempergettem volna.

Hosszú és fárasztó napom volt, és a titokzatos, rejtélyes világból származó rejtélyes massza csak a hab volt a tortán. Amikor hazafelé vezetve telefonon erről panaszkodtam Bernnek, a legidősebb unokatestvéremnek, ő segítőkészen közölte, hogy ez még nem a legrosszabb, ami történhetett velem, és a napom még ennél rosszabbá is válhat. Ez logikus volt, de nem javított a hangulatomon.

Csak be kell mennem, megölelni a kutyámat, levetkőzni, lezuhanyozni és mindent kimosni. A vegytisztítás nem lenne elég, és ha a ruhák nem élik túl a mosógépet, akkor egyszerűen kidobom őket. Aztán kinyitok egy üveg hideg ásványvizet, megeszem a maradék pizzát, és megírom a jelentést a mai szörnyű, borzalmas, pocsék kalandomról.

Hat lábra voltam a bejárati ajtótól, amikor erős, hányingerkeltő bűz szállt felém.

Ne. Ne, ne, ne...

Egy lépést tettem az ajtó felé. A bűz egyre rosszabb lett.

Letettem a táskámat a kis tornácra, felkészültem, és beütöttem a kódot a zárba. A retesz egy kattanással kinyílt, és kinyitottam az ajtót.

Hatalmas hasmenéses tócsa fogadott.

A bűz úgy csapott az orromba, mint egy hatalmas, undorító kalapács. Hányingerem lett.

Fel kúszott ki a hálószobából, lekushadva.

Megint hányingerem lett. Istenem. Hogy lehet ennyire büdös valami?

Fel a hátsó lábaira ült, bűnbánóan, zavartan és nagyon sajnálkozva.

Öklendeztem, kiköptem egy kis savanyú epét, és elővettem a mobilomat a táskámból. Le kellett fotóznom a hasmenést az állatorvosnak.

– Rosszul vagy, kicsim?

Fel halkan nyöszörgött.

Ha valaki behatolt a házamba és megmérgezte a kutyámat, nincs hova bújnia.

– Semmi baj. Majd elintézzük.

Bekapcsoltam a telefont. Leon írt. Kikapcsoltam, mert két órával ezelőtt nagyon fontos volt a csend, és elfelejtettem visszakapcsolni.

A képernyőt Leon szelfije töltötte be, a boxerével és Fellel, mindannyiuknak pizza volt a szájában.

– Fel, Gus és én megettük a pizzádat. Bocs.

Megölöm.

Kinagyítottam a képet. Igen, az egész szeletet odaadta neki, szalonnával, gombával, mindennel.

Fel nem kapott pizzát. Kiváló minőségű, állatorvos által jóváhagyott német juhászkutya-eledelt kapott, és ha meg akartam jutalmazni, akkor egy kis darab húst adtam neki.

Ha valamilyen oknál fogva úgy döntöttem volna, hogy pizzával jutalmazom, akkor csak a szélét adtam volna neki. Nem az egész szeletet, ami savanyú paradicsomszósszal, átkozott fokhagymával volt fűszerezve és zsíros sajttal volt borítva. A fokhagyma nagy mennyiségben mérgező a kutyák számára. A gomba sem túl jó nekik.

És még annyi tisztesség sem volt benne, hogy nyitva hagyja a hátsó ajtót. Szegény Fel.

Alapvető. Közönséges. Józan. Ész. Túl nagy kérés ez?

Azt hitte, tudja, mi az a sajnálkozás. Nem tudja. De ne aggódjatok, megtanítom neki. Ó, igen.

Beléptem a házba, és kiengedtem Felt hátra. Tizenöt percbe telt, mire feltakarítottam a tócsát. Mindenféle erős tisztítószert, egy tekercs papírtörlőt és egy nagy szemeteszsákot használtam, aztán felmostam. A bűz még mindig ott volt.

A fokozott szaglás volt az egyik leghasznosabb mellékhatása a metamorfózisnak. Ha aktívan kölcsönvettem a szörny formámtól, Fellel is felvehettem volna a versenyt a nyomkövetésben, de még normál állapotomban is az orrom sokkal érzékenyebb volt, mint a legtöbb emberé.

Kikapcsoltam a légkondicionálót, és kinyitottam az összes ajtót és ablakot. Nem segített. A házban maradni nem volt opció. Folyamatosan öklendeztem. De nem hagyhattam a házat vég nélkül nyitva. A júniusi Houston volt az ördög szaunája: perzselő és fullasztóan párás.

Szükségem volt egy illatgyertyára. Lehetőleg egy egész doboznyira. Egy gyors keresés során a házban kiderítettem, hogy mind elfogyott, de pontosan tudtam, honnan szerezhetek még.

Nevada, a legidősebb nővérünk, mindig is szerette az illóolajokat. Az elmúlt pár évben Catalina is illatfüggő lett, de ő a gyertyákra kapott rá. A Yankee Candle több mint 600 illatot kínált, és ő elhatározta, hogy mindet megveszi. Olyan rosszra fordult a helyzet, hogy anya megtiltotta neki, hogy gyertyákat tároljon a főépületben. Be kellett avatkoznunk, és végül megígérte, hogy csak az irodában lévő szekrényben fogja tárolni őket. Az már tele volt, és csak akkor vehetett új gyertyát, ha a régieket elhasználta. A szabály, amelyet Bern segítőkészen morogva megfogalmazott a megbeszélésen, így szólt: „Ha meggyújtasz gyertyát, vehetsz egy gyertyát”.

Legalább hatra lesz szükségem. Catalina örülni fog neki.

Felvettem a táskámat, és átvágtam az egész telken, ahelyett, hogy normális emberként élveztem volna a jól megérdemelt ásványvizet a balkonon.

Belopóztam az épületbe. Az irodaépületünk eredetileg esküvői pavilonként működött, de átalakítottuk egy hosszú folyosóvá, amelynek mindkét oldalán külön helyiségek nyíltak. Catalina irodájának ajtaja nyitva állt, és hallottam a hangját. Mérsékelt, lassú ritmusú volt. A nővérem visszafogta a haragját.

– ... Ahogy már mondtam, Mr. Rivas, a felesége él és virul.

Hmm. A hangszínéből ítélve jól jönne neki egy kis erősítés.