KÖSD MEG A LELKET (11-15. FEJEZET)
I. rész LYRE
Lyre egy kiálló sziklán guggolt, és a távoli, fájdalmasan ismerős fényeket bámulta. A rettegés és félelem keveredett a zsigeri szorongással, mígnem legszívesebben hányt volna, csak hogy kitisztítsa a testéből az érzelmek kavargó koktélját.
Öt éve nem nézett Asphodel fényeire - azóta az éjszaka óta nem, amikor végleg megszökött. Nem akart itt lenni. Nem akart visszatérni, nem akart ilyen közel lenni, nem akart még egy lépéssel is közelebb kerülni a sötét emlékek és még sötétebb rémálmok gödréhez.
Tekintete módszeresen végigsiklott a kanyargó labirintuson, amelynek vonalát a pislákoló utcai lámpák körvonalai rajzolták ki. Minden egyes sugárutat és szűk sikátort jól ismert. A napfogyatkozás teljes sötétségbe borította a vidéket, de ő ismerte a völgyet körülvevő minden hegycsúcsot, ismerte a szurdok sötét vonalát, az azt átszelő hidat, a város magas falait és az utcákat keresztező keskeny csatornákat.
Valahol azokon a falakon belül ott volt Ash ... és Piper.
A keze megfeszült az íja körül, ujjai megszorították a bőrmarkolatot. Soha nem lett volna szabad egyedül hagynia Pipert, de honnan tudhatta volna előre, hogy elkapják? Számított rá, hogy Samael megpróbálja megölni, hogy eltemesse az igazságot a Sahar birtoklásáról. Miért rabolta el? Miért hozta ide?
Azt hitte, hogy az Amity-gálán biztonságban lesz Miysis-szel - legalábbis valamennyire. Amikor a lány nem vette fel vele a kapcsolatot, egy napot várt, hogy halljon felőle, mielőtt a konzulátusra indult volna. Káoszba botlott - konzulok, prefektusok, démoni nagykövetek, akik a főkonzul lányának elrablása miatt őrjöngtek. A nagybátyja szerint Ash rabolta el Pipert, és a konzulok egy ley-vonalig követték a nyomát. Senki sem tudta, hová vitte a drakóniai.
Lyre ismét végigpásztázta a meleg fényekből álló látóhatárt. Nem mondhatta, hogy Ash soha nem árulná el így Pipert. Mivel Samael irányította, Ash szinte bárkit képes volt elárulni. De Lyre kételkedett abban, hogy Piper elrablója Ash lett volna. Raum már egyszer megpróbálta elrabolni a lányt, és most ő is feltűnően hiányzott.
De még e nyom nélkül is megvolt Lyre-nek minden szükséges bizonyítéka arra, hogy nem Ash volt Brinfordban.
Zwi a vállába kapaszkodott, és ugyanolyan figyelmesen bámulta Asphodelt, mint Lyre. Ha Ash visszatért volna a Földre, Zwi olyan gyorsan ott lett volna mellette, ahogy csak oda tudott volna repülni hozzá. Ehelyett a konzulátuson várakozott, egyedül és rémülten.
– Odabent van, ugye? - mormogta Lyre.
Zwi helyeslően ciripelt. Megzörgette a szárnyait, és várakozó pillantást vetett rá.
– Zwi ... - sóhajtott fel. - Nem mehetek be oda. Nem tudok.
Amennyire ő tudta, a családja azt hitte, hogy meghalt, de akárhogy is volt, nem merte betenni a lábát Asphodelbe. Már így is veszélyesen közel volt hozzá. Ha valaki meglátná - vagy ami még rosszabb, ha valamelyik testvére felismerné a mágikus kézjegyét -, már rég a halálán vagy fogságban lenne, mielőtt bármit is tehetne Ash vagy Piper megsegítésére.
Meghalni szívás. De fogságba esni sokkal, de sokkal rosszabb.
Asphodel központjában a Hadész család rezidenciájához tartozó fényfüzér vonzotta a tekintetét. Vajon Samael ott játszott a legújabb áldozatával? Piper nem erre a világra született. Egy pillanatot sem érdemelt meg ebben a sötétségben, ebben a pokolban. Nem tartozott ide.
Fájdalom nyilallt az ujjaiba, és rájött, hogy az íja majdnem megrepedt a szorítása alatt. Meglazította a kezét.
Piper annyira elszánt volt, hogy segíteni akar Ashnek. Ezért vitték el? Lyre-nek el kellett volna őt tántorítania attól, hogy Ash nyomába eredjen? Ki kellett volna találnia egy történetet, valamilyen mesét, hogy megnyugtassa a lány aggodalmait, és segítsen neki elfelejteni a drakóniait?
A férfi grimaszolt. Meg kellett volna tennie, de már olyan gyakran kerülgette az igazságot a lány körül. Néha úgy tűnt, hogy minden második szó, ami elhagyja a száját, hazugság, és mindegyik keserű ízt hagyott a nyelvén. És ami még rosszabb, úgy tűnt, a lány sosem kételkedett benne. Úgy tűnt, soha nem kérdőjelezte meg a könnyed, kedves, tehetetlen inkubus személyiségét. Sok gyakorlata volt abban, hogy ezt az álarcot viselje, és bármennyire is gyűlölte, nem hagyhatta, hogy kicsússzon a kezéből. Ez legalább annyira a lány biztonságát szolgálta, mint a sajátját.
A fintora egyre mélyült. Ráadásul rohadtul gyáva is volt. Nem akarta látni az elítélést a lány szemében, amikor megtudja, hogy mi volt és mit tett. Még Ash is, aki nem volt hajlamos a lelkiismeret-furdalásra, megvédte Pipert a saját sötét titkaitól.
Bár úgy tűnt, Ash hajlandó volt megosztani vele néhány titkot - olyanokat, amelyeket Lyre-nek soha nem mondott el.
– Baszd meg, Ash - morogta.
Piper hangja mintha visszhangzott volna a fülében: Ash húga.
Egy istenverte húg. Ash soha nem említett egyetlen családtagot sem, nemhogy egy hús-vér testvért, akivel egyszer megpróbált megszökni Asphodelből. Lyre évek óta azon tűnődött, hogy Samael milyen láncokkal köti meg Ash-t, és most már tudja. Samael úgy irányította Ash-t, hogy túszként tartotta fogva a húgát.
Függetlenül attól, hogy Ash mit mondott Pipernek, Lyre nem hitte, hogy a húga meghalt. Ash nem hazudott annyit, mint Lyre, de csak azért, mert eleve sokkal jobban tudta tartani a száját. Egy élő és Asphodelben bebörtönzött húg megmagyarázott volna mindent, amit Lyre valaha is gyanított Ash vonakodó engedelmességének és dacos gyűlöletének keverékéről Samael iránt.
Logikusan Lyre megértette, hogy Ash miért nem említette soha a húgát. Ash szinte semmit sem osztott meg a Hadészokról, Asphodelről vagy az alvilági életéről - hogy megvédje Lyre-t. Hogy megőrizze ezt a szigetelő puffert Lyre és a hátrahagyott élete között. Még ha Ash segítséget kért is a küldetésekhez, sosem mondott többet Lyre-nek, mint amennyit tudnia kellett.
Ha Ash mesélt volna neki a húgáról, Lyre segíteni akart volna. Tenni valamit. De mit tehetett volna bármelyikük is? Samael és a Hadész család ellen nem voltak ellenfelek.
És most Samael Ash-t, Ash húgát és már Pipert is ott tartotta fogva az aljas börtönében.
– Bassza meg - vicsorgott, és felpattant. Zwi riadtan visított, karmai a vállába vájtak.
A fényeket bámulva összeszorította az állkapcsát. Nem mehetett be Asphodelbe. Nem tudott. Öngyilkosság lenne, és nem is érne el vele semmi érdemlegeset. De a kurva életbe, nem tehetett semmit. Nem hagyhatta meghalni a legjobb barátját. Nem hagyhatta, hogy Piper, aki olyan ártatlan és hatalma sincs, meghaljon.
Összeszorította a szemét, és az arcához emelte a kezét. A tehetetlenség méreg volt a vérében, és alig kapott tőle levegőt. Tennie kellett valamit. De mit? Mit kellene tennie?
Zwi halkan trillázott, és az orrát az arcához dörgölte. Visszafojtotta a torkán kikívánkozó gyötrelmet, és megsimogatta a sárkánylány sörényét.
– Majd kitalálok valamit - suttogta.
A sárkányfióka turbékolt neki valamit, és kényelmesebben elhelyezkedett a vállán. Visszalépett a sziklás szirtről, és le a hosszú réti fűbe. Félúton volt a város és a ley-vonal között, amelyen keresztül Asphodel legtöbb látogatója belépett a birodalomba. A ley-vonalon túli hegyekben Zwi mutatott neki néhány védett helyet, amelyek megfelelő búvóhelynek bizonyultak - menedékhelyeket, amelyeket Ash valamikor korábban találhatott, és megmutathatott a sárkányfiókának -, de ezek csak akkor lennének hasznosak, ha előbb ki tudná juttatni Ash-t és Pipert Asphodelből.
Nagyjából a ley-vonal irányába lépkedett, és tétován fontolgatta, hogy rövid időre visszatér a Földre, hogy tervezzen és felkészüljön. Már fel volt szerelve, amennyire csak lehetett - olyan ruhákba öltözött, amelyek sokkal inkább Ash stílusa, mint a sajátja, csuklóján mágneskő-karkötők, nyakában megbűvölt kövekből álló láncok lógtak, vállán egy megrakott tegez, kezében íj. Ha levetette a bűvöletet, még erősebben fel volt fegyverkezve.
Ahogy közelebb ért a ley-vonaltól Asphodel felé vezető úthoz, Zwi halk, figyelmeztető ciripelést adott ki. Megállt, és egy nyílvesszőért nyúlt, miközben a sötétséget fürkészte. Bár bőrre feszülő pajzsok fedték a testét, amit egy erős álcázó varázslattal rejtett el, az Alvilágban sosem lehetett elég óvatos az ember.
Meglátta a fény pislákolását, aztán a patadobogás hangja is elérte a fülét. A száz méterrel arrébb lévő úton három lovas egyetlen fényforrással vágtatott Asphodel irányába, deinoszokon ültek - a földi lovakra hasonlító, de sokkal élesebb fogakkal és sokkal véresebb étrenddel rendelkező állatokon.
Miközben a szél a réten át Lyre felé fújt, Zwi felemelte a fejét, és beleszimatolt a levegőbe. Felnyikkant, a meglepetés és az izgalom hangján. Leugrott a férfi válláról, és eltűnt a hosszú fűben, a lovasok felé száguldva.
– Zwi! - sziszegte Lyre. - Gyere vissza!
Egy halk ciripelés válaszolt neki. Káromkodva futott a sárkányfióka után, lehúzódva, és bízva abban, hogy a sötétség és az álcázó varázslat kombinációja elrejti őt. A sárkánylány halk hangokkal hívta őt előre, szintén láthatatlanul. Néhány tucat lépésnyire az úttól, miközben a lovasok gyorsan közeledtek felé, megállt, és guggolásba ereszkedett a fűben. Zwi megjelent mellette, tekintete a lovasokra szegeződött.
Egy kaszás katona vezette a csapatot, és egy második katona, aki akár az ő ronda kaszás ikertestvére is lehetett volna, követte őt a rövid menet hátuljában. Így Zwi érdeklődésének tárgya a középső lovas lehetett. Egy férfi démon, idősebb, hosszú, lófarokba fogott hajjal és kecskeszakállal. Egy látogató, akit Asphodelbe kísértek?
A szél ismét felerősödött, és Lyre mélyen beszívta a levegőt. A felismerés fejbe vágta. A szaglása nem olyan jó, mint Zwié, de elég volt ahhoz, hogy felismerje a démont, még akkor is, ha eddig csak egyszer találkoztak. De mit keresett itt?
Lyre átnyúlt a válla fölött, és előhúzott két nyilat. Az elsőt beakasztotta, felállt, és visszahúzta a nyilat, amíg a hüvelykujja az arcához nem ért. Kilőtte a nyílvesszőt, beillesztette a másodikat, és azt is eleresztette.
Az első nyílvessző a hátsó lovas fejének oldalába fúródott. A második nyílvessző ugyanezt tette a vezető kaszással. Ahogy holtan összeestek, még mielőtt földet értek volna, a lovaik elszaladtak. A harmadik deinosz felágaskodott, és lovasa bölcsen lecsúszott a nyeregből, és szépen landolt, miközben a vadállat galoppban elszáguldott. A démon felemelte a kezét, és sietve egy fényvarázslatot mondott.
Lyre egy harmadik nyílvesszőt is felhúzott, és a húrját az arcához húzta, mielőtt a démon megfordult, hogy ránézzen. Az íját felhúzva tartva, kilopakodott a fűből az útra, és megállt a fénykör szélén, húsz lépésnyire a démontól.
– Nos - mondta halkan -, különös, hogy itt látlak, Vejovis.
A túlvilági gyógyító hagyta, hogy a tekintete lecsússzon Lyre-re, majd újra felfelé, a szemöldöke között sekély barázda keletkezett. Felidézte a hetekkel ezelőtti rövid találkozásukat, amikor a gyógyító követte őt, Ash-t és Pipert az egészségügyi központból, ahol Piper apját kezelték?
Vejovis Lyre arcára fókuszált, és az arckifejezése óvatosan, szándékosan kifejezéstelenné vált.
– Lyre, ugye? - döntötte meg kérdőn a fejét. – Nekem is meglepetés, hogy téged itt látlak.
A gyógyító nyugodtnak tűnt, sem a hangjában, sem a testében nem volt fenyegetés, de Lyre nem lazított az íj fogásán. - Mit keresel itt? Ez nem a te világod.
– Mindhárom világot járom - magyarázta a gyógyító egyenesen. - Bár bevallom, az Alvilágot nem látogatom annyira gyakran.
– Miért vagy most itt?
– Intézem a dolgom, inkubus. - Vejovis hangja lehűlt. - Miért ölted meg a kísérőimet?
– Hogy beszélhessek veled.
– Miért?
– Nos. - Lyre felvonta a szemöldökét, a nyílvesszőt még mindig a démon szívére szegezve. - Furcsának találtam, hogy követted Ash-t abból az orvosi központból és meggyógyítottad, de mivel megmentetted az életét, nem törődtem vele. De most már itt is felbukkansz? Nevezz paranoiásnak, de a 'véletlen' egyre inkább erőltetettnek hangzik.
– Mi köze van az én megjelenésemnek itt, most, Ash-hez?
– Mondd meg te.
– És miért vagy itt, egyedül? - Vejovis mogyoróbarna szeme ismét végigsiklott Lyre arcán, Asphodel felé sandított, majd újra Lyre fókuszált. - Á, már emlékszem.
– Mire emlékszel?
– Hogy miért tűnsz olyan ismerősnek.
Lyre megfeszült, marka megfeszült az íjon.
– Jó pár éve már, hogy találkoztam Lyceus Rysalis-szal. Tulajdonképpen itt, Asphodelben mutattak be minket egymásnak. - Vejovis felvonta az egyik szemöldökét. - Mit keres Lyceus egyik fia a Chrysalison kívül?
– Ne hívj így.
– Apád kiköpött mása vagy.
– Mire akarsz kilyukadni?
– Nem számít, milyen messzire futsz, attól még Rysalis maradsz.
Lyre kivillantotta a fogait. - Semmit sem tudsz rólam.
– A múltad elől nem tudsz elmenekülni. - Vejovis arca megfeszült. - Egyikünk sem képes rá.
Lyre az íj húrját kissé meglazította, mielőtt kimerítette volna az izmait, és egy pillantást vetett a gyógyítóra. Milyen múltat szeretett volna Vejovis hátrahagyni?
– Nem Ash-t követtem - mondta Vejovis hirtelen kimért hangon. - Bár a kérdéseid alapján feltételezem, hogy Ash Asphodelben van. Azért vagyok itt, mert Samael hívott ide, és sajnos tartozom neki egy... valamiféle szívességgel. Szándékomban áll teljesíteni bármilyen kérését, és utána azonnal távozom.
Lyre morgott, elfogadva a nyilvánvaló igazságot, és még jobban aggódott amiatt, hogy mit kell tennie ezután. Mivel Vejovis felismerte őt, Lyre-nek meg kellene ölnie. Megacélozta magát, és egy szikra mágiát vitt a nyílhegybe, hogy az biztosan átüsse az esetlegesen sietve felállított pajzsokat.
Bár Lyre külsőleg nem mozdult, Vejovis békés mozdulattal felemelte a kezét. - Engedd le a fegyvered, szövő. Nincs kedvem harcolni veled.
– Az rendben is van. Úgysem lesz ebből csata.
– Akkor kivégzés? - mormogta Vejovis, és szinte szórakozottnak tűnt. - Szükségtelen, Lyre. Nem áll szándékomban felfedni a kilétedet senkinek. Ash már tudja, feltételezem? Mi a helyzet a lánnyal ... Piperrel?
– Ő nem tudja - válaszolta, és nyert magának egy plusz pillanatot, hogy átgondolja, megölje-e a gyógyítót, vagy egy idegenre bízza a legveszélyesebb titkát. - Valószínűleg nem tudja. Talán akkor tudomást szerzett rólam, amikor idejött.
– Ide? - Vejovis nagyon mozdulatlanná vált. - Miért hoztál ide egy hémont?
– Nem hoztam. Samael úgy döntött, hogy új háziállatot akar.
A gyógyító homlokán a ráncok mélyültek. - Miért?
– Fogalmam sincs.
Vejovis tekintete a völgy mélyén fekvő Asphodel fényei felé siklott, majd vissza Lyre-re. - Értem. Tehát ő és Ash foglyok Asphodelben, te pedig itt vagy... nem tudsz belépni anélkül, hogy fel ne ismernének.
Lyre végül leeresztette az íját a hátralévő időre. - Te azonban bemész Asphodelbe. És már segítettél Ash-nek korábban - kétszer is.
– Nincs meg az erőm ahhoz, hogy kiszabadítsam Ash-t Samaeltől.
– A húga miatt.
Mély szomorúság sötétítette el Vejovis szemét, és felsóhajtott. - Igen.
– És mi van Piperrel? Neki tudnál segíteni? Ki tudnád hozni onnan?
– Nem tudok...
– Ő egy ember – vicsorgott Lyre. - Egy ártatlan lány. Nem tudod, hogy Samael mit fog tenni vele?
Vejovis összepréselte az ajkait. - Tisztában vagyok vele. A képességeim azonban a gyógyításban rejlenek, nem a harcban vagy a rejtőzködésben.
Lyre átkozódott. Mielőtt eldönthette volna, mit tegyen ezután, Zwi egy szárnycsapással a vállára szállt. Mereven bámult Vejovisra, apró, hüllőszerű arcán tisztán látszott a követelés. Lyre a sárkányról a gyógyítóra nézett, majd vissza.
– Akkor elviszed Zwit Asphodelbe? - kérdezte Lyre. - Elviszed őt Ash-hez vagy Piperhez? Ő több mint alkalmas rejzőzködni.
– Vajon egy sárkányfióka változtat valamit a helyzeten?
– Talán. Legalább tudatja Ash-sel, hogy itt vagyok.
Vejovis elgondolkodott. – Ennyit meg tudok tenni.
– És ezt is. - Visszadobva a nyilát a tegezébe, Lyre a zsebébe kotorászott, és előhúzott egy vörös drágakövet. - Egy összekapcsolt nyomkövető - egy észrevétlen varázslat. Add oda Ash-nek, hogy követni tudja, és visszajusson hozzám.
Vejovis óvatosan megtette a távolságot, és átvette a drágakövet. Zwi figyelmeztetően mordult rá, majd Lyre válláról a gyógyító vállára ugrott. Rávillant Vejovisra, mintha figyelmeztetné, hogy ne próbálkozzon semmiféle tréfával.
– Elviszem a sárkányfiókát és a nyomkövetőt vagy Pipernek, vagy Ash-nek - ígérte Vejovis. - Ha lehetőségem lesz rá, szóljak Pipernek, hogy itt vagy?
Lyre habozott. Nem kellett volna. Az, hogy Piper tudja, hogy eljött érte, jobb volt, mintha azt hiszi, hogy egyedül rekedt az Alvilágban, de a lány olyan csökönyös tudott lenni. Ha csak sejtette volna, hogy a férfi több, mint aminek tetteti magát, addig ásott volna az igazság után, amíg nyakig nem merült az inkubus titkainak mocsarában.
Vejovis bólintott, mintha Lyre válaszolt volna. - Hagyom, hogy Ash döntse el, mennyit oszt meg az igazságból. Te mit fogsz tenni?
Önző módon megkönnyebbülve, hogy nem kell döntenie Piperrel kapcsolatban, Lyre egy pillanatig mérlegelte a lehetőségeit. - Keresek egy biztonságos helyet, itt a közelben, a hegyekben. Egy helyet, ahol elrejtőzhetek. - Előhúzott a zsebéből egy hozzáillő drágakövet. - Ez ugyanaz a nyomkövető varázslat. Használhatod, hogy újra megtalálj, amikor elhagyod Asphodelt. Tudnom kell, hogy mi folyik odabent.
Vejovis elvette a második megbűvölt követ, és egy pillantást vetett rá, mielőtt Lyre-re nézett volna. Ismerte ezt a pillantást - egy kimondatlan jelzés, hogy többre van szükség. Vejovis ravasz, öreg démon volt, és a fogadalmát leszámítva, hogy mindenkit meggyógyít, akinek szüksége van rá, nem úgy maradt életben ilyen sokáig, hogy az életét kockáztatta volna bármi csekély vagy akár semmilyen személyes haszonért.
Lyre végigcsúsztatta a kezét a nyakában lévő láncon, mentálisan mérlegelve minden egyes varázslat veszélyességét, ahogy megérintette a mágnesköveit. Végül lekapott egy zöld drágakövet, és odatartotta.
– Ez - mondta, hangja lágy és veszélyes volt - a tiéd. Előlegként.
A gyógyító szemügyre vette a követ. - Mi ez?
– Teljesen egyedi. Egyszer majd megmenti az életedet. - A férfi hűvösen elmosolyodott. - Majd elmondom, mire jó, és hogyan kell használni, ha legközelebb találkozunk.
Vejovis válaszmosolya ugyanolyan hűvös volt, zsebre vágta az új drágakövet és a két nyomkövetőt is. – Ez elég tisztességes, szövő.
Lyre az égre pillantott. - A napfogyatkozásnak mindjárt vége. Ha Ash és Piper el tudnak szökni, akkor éjszaka fogják megtenni. Én előkészítek egy biztonságos helyet, és ott várok a következő napfelkeltéig.
Vejovis bólintott. Egyáltalán rá támaszkodni is már nagyon kockázatos volt, különösen, hogy tudta Lyre valódi kilétét - és olyan varázslatokat hordozott magánál, amelyeket vissza lehetett követni hozzá. Grimaszolt egyet. Ha ez visszafelé sülne el, majd később kitalálja, hogy hárítsa el.
– Sok szerencsét - mormolta, legalább annyira Zwinek, mint Vejovisnak.
A fényvarázslatot a tenyerén tartva a gyógyító elsétált Lyre mellett, Asphodel felé tartott. Zwi visszapillantott Lyre-re, és halkan elbúcsúzott tőle.
Lyre az út közepén állt, és figyelte, ahogy sziluettjük egyre kisebbé és kisebbé válik, míg a halvány fény teljesen el nem tűnt. Egyedül, csak a szél társaságában bámult a sötétségbe, betegre aggódva magát és sajnálkozva, hogy semmit sem tudott tenni, hogy segítsen. Még Zwi is hasznosabb nála.
Vállát kiegyenesítve elfordult Asphodel fényeitől, és a völgyet körülvevő láthatatlan hegyek felé nézett. Zwi több védett menedéket is mutatott neki, köztük egy elhagyott őrházikót, amelyet valószínűleg egyedül is meg tud újra találni.
Komor elszántsággal indult el a végtelen fekete éjszakába.
II. rész - LYRE
Az égen izzó, sarló alakú bolygó alatti sötétségben Lyre egy fa keskeny koronájába kapaszkodott, és Asphodel felé bámult.
Valami lángolt.
A város túl messze volt ahhoz, hogy bármi részletet ki lehessen venni, de egy épület biztosan lángba borult. Hunyorogva próbálta azonosítani, hogy pontosan melyik épület égett. Ash volt az? Vagy valami más történt?
A fa törzsébe kapaszkodva hátrapillantott. Öt mérfölddel arrébb az elhagyott őrház készen állt. A legjobb védelmét szőtte össze: védővarázslatokat, hogy megvédje, hogy elrejtse, eltakarja, ha valaki tartózkodik benne. Ash tudta, hogyan lehet Lyre legtöbb egyedi szövését beindítani, így akkor is képes aktiválni a védelmeket, ha Lyre nincs ott. És minden varázslata úgy lett felépítve, hogy néhány nap múlva teljesen lebomlik, így nem kell amiatt aggódnia, hogy a testvérei felfedezik őket.
A nyomkövető varázslata, amely a Vejovisnak adott két vörös mágneskőhöz kapcsolódott, az ajtókeret tetején volt elhelyezve, mintegy jelzőfényként, amely egyenesen a kunyhóhoz vezette Ash-t és a gyógyítót.
Ismét Asphodelre összpontosított, és a fényeket fürkészte, hátha további zavaró jelenségeket észlel. Túl messze volt. Nem látott eleget. Kényelmetlenül megmozdult, és megigazította a vállán lévő íjat. Erő töltötte el a végtagjait, ami örvendetes érzés volt, miután oly sokáig a legyengített bűvöletben lévő alakjában volt. Gyanította, hogy minden erejére szüksége lesz... hamarosan.
Fény villant Asphodel fölött.
Beszívta a levegőt, amikor egy tüzes robbanás lövellt az égből a föld felé - majdnem közvetlenül a Chrysalis fölött. Ebből a távolságból nem látta az épületet, de pontosan tudta, hol van. Mit keresett ott Ash?
Néhány perccel később egy fénycsóva lőtt az égbe, megvilágítva két repülő sárkány apró sziluettjét. Kettő? Az egyiknek Zwinek kellett lennie, így a másik csak Ash húgáé lehetett.
A keze ökölbe szorult. A szurdokon átívelő híd felé tartottak, kénytelenek voltak a boltíves átjárót használni, amely az egyetlen út volt a várost körülvevő őrökön át. Hunyorgott, a sötétség és a távolság túltett a látásán. Mozgást látott a híd közelében, de nem eleget ahhoz, hogy tudja, mi történik.
Percek teltek el. Aztán...
Fehér fény robbant, mint egy detonáló bomba. Lyre összerezzent, egyik kezével a szemét védte. Egy pillanattal később eljutott hozzá a hang - egy óriási dübörgés, a kőzápor. Előrehajolt, kétségbeesetten fürkészte a szurdokot.
A híd ... hol volt a híd?
Meghűlt a vére. Az a lehetetlen robbanás eltörölte? Hogyan? Annak a robbanásnak a nagysága még Ash képességeit is meghaladta.
Mivel nem tudott mást tenni, lekuporodott a helyére, nem törődve az izmaiban jelentkező enyhe fájdalommal, amit az okozott, hogy ilyen sokáig tartotta ezt a kényelmetlen pozíciót. A szellő suttogott a körülötte lévő levelek között, a lába alatt megreccsent az ág.
Az érzékei bizseregtek, és balra pillantott.
A bolygó fénye által rövid időre megvilágítva két alak siklott a fák koronái között, egy mérföldnyire Lyre megfigyelő helyétől. Két sárkány, alacsonyan repültek, hogy elrejtsék sziluettjüket. Bár csak egy pillanatra pillantotta meg őket, négy utast számolt meg - két hímet és két nőstényt. Ash, Piper, a titokzatos húg és Vejovis? Egyenesen a faház felé tartottak.
Lyre gyomrában a rettegés émelyítő görcse kissé enyhült. Végigpásztázta a fák lombkoronáját, meggyőződött róla, hogy a sárkányok nincsenek szem előtt, aztán visszafordult Asphodel felé.
Ott. Távol, de egyre gyorsulva. Egy tucat sziluett repült, ugyanazt az utat követve, mint a sárkányok. Alacsonyabb pozíciójukból a sárkányok utasai nem láthatták az üldözőiket - de az üldözőknek valószínűleg jó elképzelésük volt arról, hogy a célpontjaik merre tartanak.
Lábát szilárdabban megtámasztva Lyre átnyúlt a válla fölött, ujjai végigsimítottak a különböző nyilak tollain. A keze tétovázott, aztán lassan kihúzott egy nyilat. Megnézte a fekete tollazatot, mielőtt tekintetét a szorosan egymás mellé gyűlt vadászokra emelte, hátasaik - sasszerű szarvasbogarak - tollas szárnyai hevesen csapkodtak. Egy második csoport követte az elsőt egy mérfölddel odébb.
Lecsúsztatta a válláról az íját. A nyilat lazán a markába helyezve még egyszer megfontolta, aztán a kezét a nyílhegy köré zárta, és megszorította. A fájdalom a tenyerébe fúródott. Amikor kinyitotta a kezét, vér tapadt a nyílhegyre, és végigcsorgott a csuklóján.
Felemelte az íjat, és visszahúzta a húrját. Mágiájának erőteljes hulláma végigcsúszott a száron, és mély, hátborzongató vörös izzással világította meg a fejet. Újabb lassú kilégzés, aztán a közelebbi rok alakzatra összpontosított.
Jól elrejtette az őrházat, de nem elég jól ahhoz, hogy megvédje, ha azok a katonák egyenesen oda követik a sárkányokat. A nyílvesszőben erő lüktetett, sistergett a bőrén, feszülten várta, hogy kibontakozhasson. A vesszőn végigpillantva követte a vezér mozgását.
Ellazította az ujjait. A húr elpattant, és a nyílvessző kilőtt a sötétségbe.
Megfordult az ülőhelyén, erősen megragadta a fa törzsét, és összeszorította a szemét, hogy megőrizze az éjszakai látását.
Vörös fény tört ki, mintha a nap éledt volna fel. A sikoltó robbanás ereje végigszaggatta az erdő lombkoronáját, és a gyomra felfordult, ahogy a fa vadul megingott, törzse recsegett. Amikor a fény elhalványult, felnézett. Vörös köd jelezte azt a helyet, ahol a nyílvessző vérszövése felrobbant. Néhány toll még mindig a föld felé lobogott, és csak egy rok maradt a magasban, minden egyes szárnycsapásért küzdve.
Egy mérfölddel arrébb a rokok második csoportja irányt váltott - nem az elrejtett kunyhó felé repültek, hanem őfelé.
Lyre komoran elmosolyodott, és átvetette a vállán az íját. Nyilakkal elintézhette volna mindet, mielőtt elég közel értek volna ahhoz, hogy megtámadják, de ez csak késleltette volna a vadászatot. Leszállt az őrhelyéről, leugrott a fa koronájáról, és teljes démoni erejével könnyedén leereszkedett. Lábai halk puffanással értek a mohás talajra.
Megölhetné az üldözőket. De előbb ...
Sarkon pördült, és berohant a fák közé, vissza a völgy felé - és el az elrejtett őrháztól.
----
A patak mellett térdre ereszkedve Lyre felemelt egy maréknyi hideg vizet, és ivott. Percekig guggolt a sárban, és ivott, amíg a szárazság a torkában megenyhült. Aztán egy sziklának dőlt, lassan és mélyen lélegzett.
A csendes sötétség csillapította az adrenalin és a heves harci összpontosítás elhalványuló lüktetését, de nyomában egyre erősödött a fájdalom. Mocorogva az oldalához szorította egyik kezét, és elhúzta. Friss vér csillogott, beborította a tenyerét és gyöngyözött az ujjain.
A mágneskövei üresek voltak, kifogyott belőlük az energia. A nyakában lógó drágakövek fele hiányzott vagy lemerült, a varázslatuk elhasználódott. Nyilainak több mint a fele eltűnt.
A terve bevált ... egy kicsit túl jól is. Mivel azt hitték, hogy Asphodel szökevényei voltak azok, akik megtámadták az első köteléket, a megmaradt vadászok Lyre után mentek - pontosan a terv szerint. Kivéve, hogy nem látta a harmadik csapatot, és gyalogosan a lovas katonák ellen, nos, ez a rész nem a terv szerint alakult.
Ismét az oldalához szorította a kezét, és megpróbálta elszorítani a vér folyását. Az egyik rok egy kicsit túl közel került. A karmaik élesek voltak, a szorítása pedig elég erős ahhoz, hogy átszúrja a védőpajzsát.
Egyik katonának sem sikerült azonban megérintenie. Egyetlen katona sem volt ellenfele egy teljesen felfegyverzett és felkészült szövőmesternek. A felét sem tudták volna felfogni annak a mágiának, amit rajtuk alkalmazott, nemhogy harcolni ellene.
De az az átkozott rok. Hátrahajtotta a fejét, és a magasan a majdnem teljes bolygó előtt sziluettként kirajzolódó lombkoronát bámulta. Mérföldekre volt a kunyhótól - közelebb a ley-vonalhoz, mint a hegyhez. Mindennél jobban szeretett volna Ash és Piper mellett lenni, hogy megbizonyosodjon róla, hogy életben vannak, és nem esett bajuk - feltéve, hogy nem esett bajuk. De ezt a távolságot gyalog megtenni valószínűleg meghaladta volna a képességeit, és a jelenlegi állapotában sokkal valószínűbb volt, hogy egyenesen a barátaihoz vezetné az ellenséget.
– A francba - morogta.
Hirtelen megindult, amikor egy ciripelés válaszolt neki. Zwi siklott ki a fák közül, szárnyait szélesre tárva. A levegőből egyenesen az ölébe pottyant, és csicseregve és trillázva olyan hangot adott, mintha szigorú kioktatást tartana.
– Zwi - zihálta a férfi. - Biztonságban vannak?
A sárkánylány szünetet tartott a fegyelmezésben, hogy ciripeljen és az orrával megcirógassa a férfit, aztán rögtön folytatta a szidást.
– Hol van Ash? - Meglepte, hogy a sárkányfióka ilyen hosszú, fájdalmas elválás után elhagyja a gazdája oldalát. - Nincs itt kint, ugye?
– Ash a faházban van.
Lyre ismét megrándult, majd felnyögött, amikor a durva mozdulatra fájdalom hasított mélyen az oldalába. Hátradőlt a sziklának, amikor Vejovis ugyanabból az irányból lépett ki a sötétségből, amerről Zwi is megjelent.
– És nincs olyan állapotban, hogy máshol legyen, csak egy betegágyban - folytatta a gyógyító, Lyre mellé lépett, és leguggolt, hogy ellenőrizze. - Úgy tűnik, ugyanez vonatkozik rád is.
– Mi történt Ash-el? - követelte Lyre, figyelmen kívül hagyva az utolsó megjegyzést.
Vejovis kikergette Zwit Lyre öléből, felhúzta a karját, és két ujját az oldalán lévő karmolásokhoz nyomta. - Ahogy Asphodelben ki tudtam deríteni, Samael az elmúlt négy-öt hetet azzal töltötte, hogy Ash-t önmaga puszta árnyékává kínozta. Samaelnek nem állt szándékában, hogy Ash túlélje a büntetését.
Beteges szédülés öntött el Lyre-t.
– Ashnek teljesen fel kell épülnie - fizikailag. Ami a mentális állapotát illeti, azt még ki kell várni. - Vejovis a homlokát ráncolta. - A sebeid mélyek. Gyógyítás nélkül meg fogsz halni.
Lyre ezt is figyelmen kívül hagyta. - És mi van Piperrel?
– Ő sértetlen.
Nagyot sóhajtott. - És Ash ... húga?
– Egy lenyűgöző fiatal nő. Feküdj vissza, hogy elkezdhessem a gyógyításodat.
Lyre megrázta a fejét. - Még mindig vannak katonák ezen a területen, és még több fog jönni.
– Elállítom a vérzést, mielőtt kómába esnél. És majd be tudom fejezni a gyógyítást, miután átmentünk a ley-vonalon.
– Miután mi... mi?
Vejovis megfogta a vállát, és a hátára kényszerítette. Mielőtt fel tudott volna ülni, Zwi átugrott, és a nyakára borult, hogy a helyén tartsa. Vejovis megbökdöste az oldalát, majd feltépte az ingét, hogy hozzáférjen a sebekhez.
– Nem megyek át a ley-vonalon – morogta Lyre, amikor a gyógyító nem szólt semmit.
– Magammal viszlek a vonalon keresztül. Ash, a húga és Piper az őrházban pihennek. Hála a te lenyűgöző védelmi rendszerednek, biztonságban lesznek, amíg Ash felépül. Amint felébred, több mint alkalmas lesz arra, hogy kihozza őket az Alvilágból.
Vejovis Lyre oldalához nyomta a kezét, és forró mágia lövellt a húsába. Összerezzent, és a légzésre koncentrált.
– Apropó, a védővarázslataid, azt mondtam Pipernek, hogy az én művem. Egyelőre a titkod biztonságban marad.
Ash felismeri Lyre munkáját, de egy szót sem fog szólni róla Pipernek. - Csatlakoznom kellene hozzájuk.
– Nem tudsz olyan messzire menni, és ha mégis, akkor is haszontalan lennél számukra. - Vejovis Zwi fölé hajolt, hogy láthassa Lyre arcát, és az arckifejezése meglepően szelíd volt. - Eleget tettél már, Lyre. A holttestek nyomvonala miatt, amit létrehoztál, Samael katonái az éjszaka hátralévő részében még ezen a területen fognak vadászni. Időt nyertél nekik, hogy Ash visszanyerje az erejét. Bízz benne, hogy kihozza a másik kettőt.
Zwi az egyetértését trillázta, a hang vibrált a torkában. Lyre hátradőlt és lehunyta a szemét, miközben Vejovis a gyógyításra koncentrált. A démonnak igaza volt. Mi haszna volt most Lyre-nek? Az erőtartalékai szinte teljesen kimerültek. Alig lett volna elég mágiája, hogy átugorjon a ley-vonalon.
És ... és ha visszamegy Vejovissal, Piper sosem tudja meg, hogy itt járt. Soha nem tudná meg, hogy bármi köze is volt az Asphodelből való menekülésükhöz. És soha nem tenné fel azokat a kérdéseket, amikre a férfi nem tudna-akarna felelni.
Anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, felemelte a kezét, amíg meg nem találta Zwi fejét. Megsimogatta a sörényét. - Vigyázol Ashre, ugye, Zwi? - suttogta. - Gondoskodsz róla, hogy ő és Piper kijussanak az Alvilágból?
A lány megnyugtatóan nyivákolt, és a tenyerébe simult.
– És ... megmondod Ash-nek, hogy várni fogok rá?
A lány kérdő hangot adott ki, amiből a srác arra következtetett, hogy - Hol?
– A konzulátuson - válaszolta egy pillanatnyi gondolkodás után. - Piper konzulátusán fogom megvárni őket. Mondd meg Ashnek, hogy menjenek oda.
A sárkány apró mancsaival lefogta a férfi kezét, és párnaként használva a fejét rátámasztotta. Ismét megnyugodott, és hagyta, hogy Vejovis a sebeivel foglalkozzon. Néhány perccel később a gyógyító segített neki felülni. Zwi leugrott melléjük a földre, és figyelte, ahogy Vejovis felemeli Lyre-t a lábára.
– Óvatosan - figyelmeztette a gyógyító. - Amíg nem fejezem be a gyógyítást, a sebek újra felszakadhatnak.
Lyre szórakozottan bólintott, és a kunyhó irányába nézett. Zwi a lábát fejéhez rúgta, és főnökösködve ciripelt. Lyre halványan elmosolyodott, és bólintott. - Jól van, jól van. Megyünk.
A sárkánylány újra ciripelt, még egy utolsó pillantást vetett rá, aztán széttárta a szárnyait, és felszállt. Figyelte, ahogy eltűnik a fák között. Vejovis megfogta a karját, és Lyre nem örült, amikor rájött, hogy szüksége van a plusz támaszra.
– Készen állsz? - mormogta a gyógyító.
Lyre kényszerítette magát, hogy elfordítsa a tekintetét arról a helyről, ahol Zwi eltűnt. - Készen állok. Tűnjünk el innen a fenébe.